A titánok győzelme

A lassan több mint egy éve tartó uborkaszezon próbára teszi nemcsak a filmrajongók és a filmszínházak, de a filmkészítők türelmét is éppen ezért nyugodtan kijelenthető, különösen nagy eseményszámba megy, ha egy sokáig halasztott, kasszarobbantásra szánt és óriási költségvetéssel bíró alkotás valamilyen módon eljut hozzánk, a nézőkhöz és a rajongókhoz. A Warner stúdió látszólag felkarolta ezt a küldetést az idei évre és minden más hollywoodi stúdiónál hamarabb juttatja el filmjeit különböző platformokra. Hogy végső soron ez miként fog lecsengeni, illetve milyen hatásai lesznek a filmiparra nézve az legyen a jövő zenéje, mindenesetre a Warner szörnyuniverzumának jelenlegi utolsó darabja, a Godzilla Kong ellen betrappolt, lássuk, hogyan is sikerült.

Az előzetesek már igyekeztek nem zsákbamacskát árulni, illetve a készítők korai kijelentései is arra engedtek következtetni, hogy itt bizony Kong egy igazi titán lesz, a koponya szigeti szereplése óta magára is szedett néhány tucat métert, amelynek következtében hamarabb nézhet minket eltaposandó hangyáknak, mint kommunikációra képes értelmes lénynek. A film kezdő jelentében habár Kong látszólag békésen élné mindennapi életét a mesterségesen kialakított állatkerti körülményeihez képest, de nyilván ebből így nem alakulhat ki igazi ereszd el a hajam, a forgatókönyvírók 20 perc elteltével ki is játszák a jól megszokott emberi gyarlóság kártyáikat, amelynek következtében a két titán rövid időn belül már egymást is gyepálhatja földön, vízen, levegőben. Ennél többet felesleges is lenne elárulni a történetről egyrészt azért is, mert egy teljesen lineáris vonalat követ a szokásos jussunk el valahogy A-ból B-be, másrészt ezeket a filmeket úgysem azért szeretjük mert éppen a spanyolviaszt igyekeznének feltalálni. 

A Godzilla Kong ellen talán a legnagyobb hátránya, hogy csak azok fogják megnézni és bizonyos szempontból értékelni, akik az előző részeket is nyomon követték, és habár kétségtelenül megvan a szörnyuniverzum rajongótábora ez korántsem akkora számot jelent, hogy igazi klasszikus látványmozik születhessenek, amelyeket még sok év múlva is úgy emlegetünk, de jók is voltak ezek a kaiju csörték. Ráadásul az előző haddelhadd, A szörnyek királya egy olyan mérhetetlenül rossz szájízt hagyott a rajongókban és ennek megfelelően borzasztóan rögös utat járt be az elképesztően gyatra forgatókönyvön át a totál jellegtelen akciójelenetekig, hogy sokan le is morzsolódhattak az utolsó etapra. A kitartóbbak, akik lélegzetvisszafojtva várták, hogy végre a szemük elé táruljon a két óriás párharca, ezúttal szerencsére elégedetten csettinthetnek.

A Warner és legújabb bérrendezőjük, Adam Wingard aki eddig többnyire horrorfilmeken edződött (Blair Witch: Ideglelés 3, You're Next) illetve egy bizonyos körökben kultuszstátusznak örvendő The Guest című akció-thrillerrel már belépett az érett rendezők közé is, ezúttal a legtöbb szempontból igyekeztek a rajongói kívánalmaknak megfelelni. Az egyik visszatérő probléma a korábbi Godzilla részek tekintetében, hogy a titánok kizárólag csakis ködben és az éjszaka leple alatt voltak képesek előjönni rejtekükből és egymásnak esni, mi, a nézők pedig jogosan érezhettük megvezetve magunkat hiszen nagyítóval kereshettük az olyan jeleneteket, ahol konkrétan láthattuk is, hogy éppen mi az isten zajlik a nagyvásznon. Szerencsére az ilyen és ehhez hasonló, gyengébbre sikerült vizuális effekteket leplezni kívánó jeleneteket Adam Wingard teljesen kigyomlálta a filmjéből, és ha még vannak is éjszakai városrombolással egybekötött szörnybunyók, ezúttal minden egyes mozzanatot teljes pompájában látni fogunk. 

A forgatókönyv által mozgatott szereplőkbe viszont ezúttal sem sikerült igazán életet lehelni, rá is fogható, hogy ez a típusú „lusta” karakterábrázolás már véglegesen a franchise átka marad hiszen már az előző részekben is megoldhatatlan problémának tűnt, hogyan is kellene a kétdimenziós figurákból szerethető embereket kovácsolni. Az alkotók igazán meríthettek volna ötleteket korai klasszikusokból, példának okáért megemlíthető a Jurassic Park, amely többek között a szerethető figurák révén vívta ki kultstátuszát, nem hiába, egy Ian Malcolm és Alan Grant státuszú, jól megírt szövegkönyvön alapuló, élő-lélegző karakter a hátán is eltudott cipelni egy egész franchise-t, de visszatérve filmünkhöz, jelen esetben ilyen mélységű jellemábrázolás mindösszesen csak egy hiú ábránd maradhat.

Ha a karakterek kétdimenziós mibenlététől eltudunk vonatkoztatni akkor viszont kiváló szórakozásban lehet részünk. A Warner a szörnyuniverzumuk lezárásaként, habár továbbra is egy pofonegyszerű, lineáris utat bejáró, viszont egy látványos, feszesre vágott, alig 2 órás kaiju csörtével hozakodott elő. Nem utolsó sorban pedig hallgattak a rajongókra és az előző részek hibáit is igyekeztek kijavítani, amely mindenképpen egy dicsérendő hozzáállás. Ha a készítők ezt a szintet tartani tudnák néhány év kényszerpihentetés után akár még további részeket is kiböföghetne magából a stúdió, én személy szerint, rajongóként ott állnék az elsők között a kasszáknál. 

Értékelés: 75% 

Keresztesi József

További kritikák:

• Zack Snyder: Az Igazság Ligája SPOILERES kritika
• Raya és az utolsó sárkány - kritika
• WandaVision: Véget ért az 1. évad!