Régi korok új hősei
Az HBO GO kínálatában nemrég jelent meg Joss Whedon legújabb projektje The Nevers címmel, amelyre már az előzetesek alapján sokan afféle „viktoriánus kori X-menkén” kezdtek hivatkozni. Mivel a viktoriánus korszak az általam leginkább kedvelt történelmi időszakok közé tartozik, illetve Whedon sorozatai is mindig közel álltak a szívemhez (a mozifilmjeivel ellentétben), ezért nagy lelkesedéssel kezdtem el nézni az új széria első epizódját, és bár kifejezetten felkeltette a kíváncsiságom a folytatás iránt, de azért nem tudok szó nélkül elsiklani néhány gyengébb momentum felett.
A történet középpontjában egy megmagyarázhatatlan esemény és annak következményei állnak, miután 1896 nyarán London lakosságának egy része ismeretlen okokból különleges természetfeletti erőkre tett szert, tanúi lehetünk, hogy három évvel később a brit társadalom hogyan próbálja kezelni ezt a helyzetet. A szuperképességekkel rendelkező, azaz „Érintett” Amalia True (Laura Donelly) és Penance Adair (Ann Skelly) egy speciális árvaháznak dolgoznak, ami menedéket nyújt a hozzájuk hasonló emberfeletti tulajdonságokkal bíró egyéneknek, és mikor épp próbálják magukhoz venni legújabb védencüket, kiderül, hogy valaki más is a különleges erejű emberekre pályázik, de kevésbé békés eszközökkel akarja őket begyűjteni. Ezzel párhuzamosan Lord Massen (Pip Torres), aki egy befolyásos államférfiakból álló háttérhatalmi szervezet rendkívül konzervatív tagja, arra keresi a magyarázatot, hogy vajon mi történhetett három évvel korábban, aminek hatására egyáltalán megjelentek Londonban a szuperemberek, akik közül nem mindenki ártalmatlan, hiszen egy Maladie (Amy Mason) nevű természetfeletti képességekkel bíró elmebeteg sorozatgyilkos egymás után szedi az áldozatait. Mindezeken kívül akad még néhány történetszál és mellékkarakter, de a széria felvezetése nem kezdett túl sokat a többi szereplővel azon túl, hogy bemutatta őket, és igazából egyelőre sem a szexklubot menedzselő nemes, sem az antiszociális haverja nem tűnnek túlságosan izgalmasnak, ahogy most még a zseniális Nick Frost által alakított Kolduskirály sem kapott számottevő reflektorfényt.
Igazából a történet felütése, a szupererők eredetének rejtélye (különösen a nyitóepizód zárójelenetének fényében), és központi karakterek eléggé képesek megragadni a néző figyelmét ahhoz, hogy kíváncsiak legyünk a további epizódokra, a mellékszereplők pedig az összesen hat részes első évad során még bőven kaphatnak lehetőséget a kibontakozásra, vagy esetleg arra, hogy legalább minimális mértékben felkeltsék az érdeklődésünket. Díszletek és kosztümök terén a megvalósítás igazán impozáns, leszámítva az árvaház steampunk laboratóriumának enyhén ingerszegény berendezését. Az operatőri munka hozza a kötelező minimumot, bár filmes szokások szerint itt is minden képen jól érzékelhető az ilyen jellegű alkotások esetén szinte kötelezően használatos „viktoriánus szürke” szűrő. A speciális látványeffektek frontján már jóval több kívánnivalót hagy maga után a pilot, sajnos látszik, hogy az első epizódban erre nem akartak túl sokat költeni. Összességében nem borzalmas, de azért eléggé szembetűnő, ami sokat levon az egyébként remekül kidolgozott háttér értékéből.
Az effektek gyatra minősége leginkább az első rész csúcspontját jelentő operaházas szín során zavaró, ahol együtt van jelen minden kulcskarakter, és először jelenik meg az addig sokat emlegetett Maladie a csatlósaival. Itt több természetfeletti erőt is megvillantottak a készítők, de sajnos ezek egészen egyszerűen rosszul néznek ki, ami kissé elrontja az egyébként drámainak szánt jelenetet, igaz, nem csak ez okozta a gondot.
Az elmebeteg Maladie karakter remélhetőleg a későbbi részekben nagymértékben árnyalódik, mert az indokolatlanul elnyújtott bemutatkozó jelenetében olyan szinten eltúlozták az őrült megnyilvánulásait, hogy teljesen komolyanvehetetlenné tették szerencsétlent, egyetlen pillanatig sem képes elhitetni, hogy képes meggyőzni bárkit arról, hogy őt kövesse, ennek ellenére itt láthatóan többen is állnak az oldalán.
Nem sokkal később akadt egy teljesen semmiből jövő és totál jelentéktelen jelenet, amiben felvezettek még egy negatív karaktert, egy őrült orvost, akit a jobb sorsra érdemes Denis O’Hare formál meg, de az ő jelenete csupán néhány pillanatig tart, és egyáltalán nem függ össze semmi mással, amit előtte, vagy utána látunk, csak zajlik tovább az epizód, folytatódnak a korábban megkezdett események, mintha mi sem történt volna, olyan érzetet kelt, mintha ezt csak véletlenül vágták volna bele az epizódba. Később valószínűleg lesz jelentősége, de ebben a formában nagyon értelmetlen volt.
Mindent összevetve a sokak által megelőlegezett X-men párhuzam nem feltétlenül fedi a valóságot, legalábbis a hirtelen szupererőket kapott átlagemberek kliséjét nem igazán az X-men találta fel, rengetegszer láttuk már korábban és azóta is, és ha ez a számtalanszor újrahasznosított történeti elem valaki számára még nem unalmas, akkor teljes nyugalommal adhat egy esélyt ennek a sorozatnak. Mostanság egyre inkább újra divatba jön viktoriánus környezetbe helyezni a sztorikat, és ezt a hátteret itt kimondottan jól használták a készítők, ami ugyancsak pozitív. Az első epizód alapján még nem éreztem ugyan azt a fajta sajátos, naiv bájt, ami Joss Whedon többnyire csapatdinamikára épülő sorozatait jellemezni szokta, de nagyon bízom benne, hogy a későbbi részekben visszatérnek majd az író/rendező/producer korábbi szériáit is meghatározó elemek, amiket a régi alkotásaiban megkedveltem.
Bár kétségtelenül vannak gyenge pontjai, az első rész mégis képes volt meggyőzni arról, hogy érdeklődéssel folytassam a sorozatot. Ha valaki nem fáradt még bele a szuperképességű hősökbe, nyitott a téma más történelmi korszakba helyezett feldolgozására, vagy hozzám hasonlóan kedveli Joss Whedon sorozatait, nyugodt szívvel nekilendülhet ennek is.
Értékelés: 70%
Gyurina Illés
További kritikák:
Comments powered by CComment