Klasszikus elemek frissen tálalva
Számos késleltetést követően, kissé viszontagságos körülmények között megjelenet végre Derek Kolstad – a John Wick széria írója – és Ilya Naishuller – a Hardcore Henry rendezője – közös filmje, a Senki (Nobody), ami az akciófilmkedvelők tömegének érdeklődését már az első bejelentésekor felkeltette. Az alkotók korábbi, kétségtelenül a maguk kategóriájában méltán emlékezetes munkái alapján nyilván kialakultak bizonyos elvárások az új filmmel szemben, és meg kellett állapítanom, hogy ezeknek az elvárásoknak a Senki képes volt eleget tenni.
A történet főszereplője Hutch Mansell (Bob Odenkirk), aki nem túl nagy lelkesedéssel éli az amerikai kertvárosi átlagpolgárok unalmas életét, és látszólag olyannyira módfelett konfliktuskerülő, hogy nem csak a fia tiszteletlenségét, meg a felesége, Becca (Connie Nielsen) rideg cinizmusát hajlandó szó nélkül eltűrni, de még az éjszaka a házába betörő fegyveres rablók ellen sem tesz semmit, még akkor sem, mikor lehetősége nyílna rá. Persze hamarosan kiderül, hogy ez a kirívó pacifizmus csupán álca, Mansell valójában egy visszavonult CIA orgyilkos, aki csak azért tartózkodik kényszeresen az erőszaktól, hogy családját védje, de a felszín alatt olyan indulatok tombolnak benne, hogy ha engedi azokat elszabadulni, annak brutális vérfürdő az eredménye. A rablótámadás és az azt követő megaláztatások után történik is egy ilyen eset, mikor is az idősödő, de rendkívül képzett Mansell kórházba juttat egy csapat bűnözőt mintegy felszültséglevezetésből, de persze hamarosan kiderül, hogy egyik áldozata egy hírhedten veszélyes pszichopata maffiózó, Yulian Kuznetsov (Aleksey Serebryakov) rokona, aki természetesen bosszút akar állni a nyugalmas életre vágyó Mansellen, ő pedig a családja védelme érdekében kénytelen visszavágni.
Ha a történet bizonyos elemei ismerősnek tűnnek, az a legkevésbé sem véletlen, hiszen a hollywoodi akciófilmek több mint harminc éve szórakoztatnak bennünket ilyen és ehhez hasonló kliséhalmazokkal. Ezt azonban bajosan lehetne negatívumként felróni a Senkinek, mivel a film egyetlen pillanatig sem próbálja meg magát többnek mutatni, mint ami valójában: egy borzasztó egyszerű akciófilm a műfaj legalapvetőbb elemeiből felépítve. Azt viszont már érdemes kiemelni, hogy a műfaji elemeket kiválóan kezeli, a megvalósításra és az előadásra szinte rossz szavunk sem lehet. Az akciójelenetek dinamikája igazán remek, ahol kell, ott feszült, ahol pedig kell, nagyon pörgős, az összecsapások végig izgalmasak tudnak maradni, és elég gyorsan követik egymást, hogy a film folyamatosan fenn tudja tartani a néző érdeklődését, még annak ellenére is, hogy bődületesen kiszámítható.
A Senki ügyesen idézi meg az elmúlt évtizedek többször temetett klasszikus akciófilmes zsánerének általános hangulatát (amiben az első John Wick is remekelt), csaknem minden jól bejáratott összetevő pazarul működik. Bob Odenkirk egészen nagyszerűen alakítja a képességei teljes tudatában célratörő profi főhőst, bár nyilván nem ez a világ legösszetettebb karaktere, a színész kifogástalan a tőle szokatlan figura bőrében is, de épp az ő elsőrangú játéka miatt tűnik nagyon haloványnak a nemezise, az őrült orosz gyilkos, Aleksey Serebryakov megformálásában. Tény, hogy kevesebb tér jutott neki, hogy kibontakozzon, de még így is feltűnően jellegtelen papírmasé gonosz lett, aminél azért láttunk már sokkal jobbakat is a régi akciófilmekben, és mivel szinte minden más múltidéző szegmens olyan jól sikerült a Senkiben, kissé fájó pont, hogy éppen a legfőbb antagonistát nem sikerült elég érdekesre megalkotni.
Bár a film java magabiztosan teremti meg a sötét hangulatú, véres akcióthriller megkapó atmoszféráját, bizonyos pontjain mégis hajlamos késélen egyensúlyozva még éppen nem átfordulni önmaga paródiájába, melyre a legkirívóbb példa a főhős apja, akit a zseniális Christopher Lloyd alakít, de sajnos a színész már annyira idős, hogy nehéz az aktív jelenlétét komolyan venni egy lendületes tűzharc közepette. Az ilyen pillanatokból viszont kevés van, és bár meglehet, egyesek számára kissé megakaszthatják a film egyébként remek sodrását, de teljesen nem tudnak kilökni az élményből, mivel az események ritmusa erre nem hagy időt.
A Senki ritmusa egyébként a biztos kezű rendezés jó példája, szinte patikamérlegen vannak kimérve a rövid nyugvópontok az akciójelenetek között, ahol épp csak annyi háttérinformációt adagolnak a nézőnek, amennyi feltétlenül szükséges a történések megértéséhez, de egy fél szóval sem többet, semmi sem érződik túl soknak, vagy feleslegesnek, a film így egyszer sem ül le, nincsenek üresjáratok, végig képes lekötni a nézőt.
Akik képesek értékelni a régivágású, de frissen tálalt akciófilmeket, illetve akiknek tetszettek az alkotók előző művei (bár a Senki jóval több azonosságot mutat a John Wick sorozattal, mint a Hardcore Henryvel), vagy egyszerűen csak hiányolják a klasszikus, faék egyszerűségű akciófilmeket és nosztalgikus élményre vágynak, bátran vessék bele magukat a Senkibe, biztosan nem éri őket csalódás.
Értékelés: 80%
Gyurina Illés
További kritikák:
Comments powered by CComment