Kaotikus multiverzum

Azt hiszem, joggal állíthatom, meglehetősen sokan várták, hogy végre kezdetét vegye a Walden városkájának időparadoxonokba és időhurkokba gabalyodott lakosainak ügyes-bajos dolgait fejtegető Dark című német sci-fi sikersorozat harmadik felvonása, és végre közelebb kerüljünk a számos kusza rejtély megoldáshoz. Sok helyen olvastam, hogy rengetegen szinte előtanulmányokat folytattak a szériával kapcsolatban, kiterjedt cikksorozatokat nyálaztak végig, felkészítő videó-összefoglalókat néztek, és saját jegyzeteket készítettek az előző két évad megtekintése során, hogy a különböző idősíkokon szétszóródott családfák ágait ki tudják bogozni, hogy átlássák a különböző események összefüggéseit, a bonyolult kapcsolatrendszereket. Az előző két évadról írt kritikámban jómagam is dicsértem a Dark komplexitását, és ügyes, fordulatos történetvezetését, azt is megemlítettem, hogy az a fajta sorozat, ami meghálálja a figyelmet. Most, hogy túl vagyok a harmadik évadon is, kissé ugyan árnyalódott a képem a szériáról, mondhatnám, hogy kissé csalódott is vagyok, de még mindig kitartok a korábbi véleményem mellett, miszerint ez az utóbbi évek egyik legjobb sci-fi sorozata.

A második évad záróakkordja a Walden atomerőművéből kiinduló apokalipszis volt, ami végigsöpört az egész Földön. Az új évad pontosan innen folytatódik, mikor is Martha (Lisa Vicari) egy időutazó berendezéssel megmenti a világvégétől Jonast (Louis Hofmann), de hamar egyértelművé válik, hogy ez a Martha valójában egy párhuzamos univerzumból érkezett, ahol Jonas sosem létezett, de az általuk a saját valóságaikban meghozott múltbeli és jövőbeli döntések, és cselekedeteik hatására szoros összefüggések keletkeztek mindkettőjük világának eseményei között. Ezzel pedig elkezdődik egy rendkívül hosszadalmas, időben, térben, és alternatív valóságokban ugrándozás, hogy megmentsék mindkét világot, vagy legalább az egyiket, vagy talán inkább egyiket se… 

Őszintén szólva, akadtak problémáim a harmadik felvonással. Amennyire magával ragadónak éreztem anno az előző két évadot, itt az utolsóban már eléggé önismétlőnek találtam a széria számos húzását, és sajnos ez nem az időhurkoknak köszönhető. A végére totál egyértelművé válik, hogy a sok variálás a más idősíkokra átkerülő karakterrel, ami igen izgalmas volt az elején, mostanra szinte teljesen jelentőségét veszíti. Sajnálom mindazokat, akiknek szükségük volt a bonyolult folyamatábrákra, kutatásokra, családfákra, és egyebekre, hogy képesek legyenek követni a Dark szereplőinek életét, mivel ebben az évadban tulajdonképpen szépen eljutunk odáig, hogy gyakorlatilag tökmindegy, ki kinek a rokona, ki a saját nagyanyja, kinek kellett 33 évvel korábban gyereket csinálni, hogy napjainkban a fiának legyen egy szeretője, stb.  Az egész családfa kavarásra a 3. évad ugyan még rátesz egy lapáttal - újabb karakterekről derül ki, hogy valójában más szereplők más-más idősíkokban született gyerekei, akik megint más karakterek teljesen más időben élő gyerekeivel nemzenek utódokat, hogy majd azok utódai az ő felmenőik legyenek - de igazából ezt teljesen felesleges is tovább boncolgatni, mert az egész történet végül egy jól megszokott kétpólusú felállásban fog kicsúcsosodni, mikor is mindkét fél próbálja valahogy elérni az egész időparadoxonos és időhurkos őrület eredőjét, hogy azzal igény szerint meggátolja, vagy előidézze az apokalipszist, így megmentve, vagy elpusztítva a párhuzamos világokat. A legutolsó epizódban sikerül még egyet csavarni az egész alternatív valóságos kuplerájon, és ez persze logikus is, meg egyébként számítani is lehetett rá, hogy mire fog kifutni végül az egész, de az odáig vezető út valahogy menet közben elfelejtett izgalmas maradni.

Igazság szerint kétszer kellett nekifutnom a Dark 3. évadának, mivel valahol az 5-6. epizód magasságában egyszerűen besokalltam, és meguntam, úgy voltam vele, hogy ha még egyszer kimondja, hogy „apokalipszis”, akkor szünetet tartok, és erre nem is kellet sokáig várnom. Ezen kívül is akadnak még borzasztó gyakran visszatérő, és így irritálóan túladagolt elemek, mint a mostanra teljesen jellegtelenné vált menetrendszerinti szomorúzenés montázsok. Az pedig kifejezetten hamar komikussá válik, hogy a két főszereplő, amint megcsinál valamit, vagy épp csak elgondolkodik rajta, hogy meg kellene tenni, akkor hirtelen rögtön beesik egy idősebb, vagy fiatalabb, vagy egy alternatív világból származó énjük, vagy egy másik véletlenszerű időutazó, és közli, hogy akitől a legutóbbi utasítást kapták, az biza hazudott, úgyhogy valami teljesen mást kellene csinálni. A főszereplők helyett már a néző érzi magát frusztrálva, hogy ezt a két szerencsétlent nem csak két párhuzamos Föld összes létező időutazója manipulálja vég nélkül, de még ők is saját magukat, és egymást. Mondjuk egész szórakoztató ivós játékot lehetne csinálni belőle, ha minden alkalommal, mikor valaki közli a főszereplőkkel, hogy hazudtak nekik, akkor a nézők lehúznak egy felest. Itt jelzem, csúnya vége lenne! 

Szóval a nagy családi rejtélyek és a bonyolult küldetések a világvége elhárítására tulajdonképpen elveszítették erejüket, pedig ezek az előző két évadban a sorozat legmeghatározóbb szegmensei voltak. De akkor mi maradt, ami még mindig fenntarthatja az érdeklődést? Nos, tulajdonképpen a végkifejlet, amire a sok erőltetetté váló és feleslegesen összekuszált kavarástól függetlenül én még mindig a legvégéig kíváncsi tudtam maradni. A lezárás szép, logikus, bár kiszámítható, de kétségtelenül megadja azt a fajta kerek, egész befejezés érzetet, amit az évek során látott számos hasonló jellegű kozmikus-rejtélyes sorozatnak sokszor nem sikerült. Utólag belegondolva ugyan felvetődnek még bennem kérdések, melyeket a lezárás fényében sem sikerült teljesen helyretenni, de ez szerintem nem baj. Ez határozottan nem az a fajta bosszantó értetlenség, mint mikor az egyes szereplők motivációinak nyilvánvaló hiánya, vagy a történetben tátongó méretes lyukak, esetleg logikai bukfencek miatt vannak kérdőjelek az ember fejében. Ellenkezőleg, a Dark a vége után arra készteti az egyszeri nézőt, hogy átgondolja a látottakat, és magában elemezze az események ok-okozati összefüggéseit, és ezt a gondolkodást nem a frusztráció, hanem a kíváncsiság motiválja, ami nagy különbség, és szerintem kifejezetten pozitív. 

Bár így a végére a Dark kétségtelenül elfáradt, sokat veszített az erejéből, de még mindig ugyanazt tudom mondani róla, mint az előző két évad után: hiánypótló alkotás, és több hasonlóan igényes sorozatra lenne szükség. Akinek az előző két évad tetszett, talán hozzám hasonlóan kicsit kevesebbet kapnak majd a vártnál, de egy ilyen összetett sztori esetén egy korrekt lezárás is igazán örömteli. Remélem, tényleg ez volt a vége. 

Értékelés: 75% 

Gyurna Illés

További kritikák:

• Artemis Fowl - kritika
• Siren: Vége a 3. évadnak
• Aktuális horrorfilmek: Body Cam & A rémület háza & The Wretched - kritika