Teljes kikapcsolódás.
A Sony Animation Studio legújabb dobása eredetileg Connected (magyarul: Teljes kikapcsolódás) címmel érkezett volna meg a mozikba, ám végül úgy döntöttek, lepasszolják az alkotást a Netflixnek és így címet is cseréltek. Bár az új cím nem annyira kreatív, mint elődje, szerencsére a film minőségére nem volt hatással, hiszen a nagyszerű Phil Lord - Chris Miller páros keze is benne volt, igaz, csak producerként működtek közre ezúttal, de abszolút érződik a jelenlétük a végeredményen.
A történet szerint Mitchellék nem egy jó család, legalábbis abban az értelemben nem, hogy nehezen értik meg egymást, éppen ezért sokat vitatkoznak. Mindenkinek saját mániája, saját függősége van: Rick, az apa természetfüggő, nem igazán ért a gépekhez, a család többi tagja viszont folyamatosan az okostelóján vagy laptopján lóg. Lánya, Katie filmmániás, egyfolytában forgat, rendez stb. Fia, Aaron teljesen belebolondult a dínókba, rendszeresen olvas róluk, ilyen pólókat visel, ilyen figurákkal játszik. Egyedül az anya, Linda karaktere sántít, akinek az az egyetlen bolondsága, hogy szereti a családját. Ezen a családképen igazán lehetett volna még dolgozni, de szerencsére ezen felül elég nehéz belekötni az alkotásba.
A cselekmény hamar beindul, Mitchellék felkerekednek, hogy Katie-t elvigyék a fősulira egy hatalmas autókázós road trip keretein belül, ám időközben a robotok átveszik a hatalmat az emberiség felett. Ez a Pel nevű okosasszisztens műve, akinek feltalálója éppen a robotokat akarja piacra dobni, de ezek egyről a kettőre már fel is lépnek az emberek ellen és afféle Terminátor-light verzióban szemtanúi lehetünk a gépek lázadásának, ezáltal pedig az Ítélet napjának. Csomó-csomó fontos kérdést feszeget a film: az emberek internet-és technológiai függőségét, azt, hogy mennyire zilálja szét a családi életet, hogy mindenki csak a telóján lóg, hogy mennyi mindenre lehet kényszeríteni az embert csak a wi-fi által és milyen könnyedén manipulálhatóak vagyunk. Igen, ezek érdekes dolgok, ám sajnos azt kell tapasztalnunk: végső soron ezek a labdák inkább csak fel vannak dobálva és nem kezdünk bele úgy istenigazából boncolgatni. Ami persze érthető, hiszen ez továbbra is egy első sorban gyerekeket megcélzó film, és már az is megsüvegelendő, hogy a gondolat csíráját igyekeznek elültetni a fejekben, de talán egy kicsit több is belefért volna. Főleg azért, mert a végére a központi üzenet már nagyon túl van nyújtva: a család fontosságát hangsúlyozzák, de legalább 3 szirupos, túlhúzott jelenetben, és ha valahol, itt lehetett volna picit rövidíteni az 1 óra 50 percet is meghaladó darabon. Ez ugyanis egy idő után kissé unalmassá válik.
De akkor jöjjön a pozitívumok végtelen sora: hiába a komoly háttérsztori, a film végtelenül szórakoztató. Nem egyszer hangosan vonyítva röhögtem, annyira király poénokat sikerült beleírni, ráadásul folyamatosan előforduló műfajparódiáknak is szemtanúi lehetünk. Ez az a fajta szórakoztatás, amely tele van popkult utalásokkal, de nem olyan módon, hogy az arcodba tolja és 3 percenként kimondanak egy film vagy zenecímet. Itt a háttérben megbújó posztereket kell figyelni, vagy épp a beállításokat, esetleg a felcsendülő zenét. A Kill Bill utalás nálam mindent vitt, de számtalan ilyennek lehetünk szemtanúi, a filmkedvelők imádni fogják. A humorra tehát nem lehet egy szavunk sem és ez igaz a látványra is, amely kb. olyan, mintha konkrétan kilőtték volna a szemgolyónkat egy paintball pisztollyal. Színes-szagos, dinamikus, egyszerűen csodálatosan el lehet veszni ebben a festői megjelenítésmódban. Annyira élénk, annyira magávalragadó, ahogy mondani szokták: kicsiknek és nagyoknak egyaránt.
Ráadásul maga az animáció stílusa sem hétköznapi, akárcsak a Sony korábbi munkája, a Pókember: Irány a Pókverzum! - egy kicsit kísérletezik és más oldalról ragadja meg a küllemet. Ez főleg a karaktereken érhető tetten, akik egészen máshogy festenek, mint más animációs filmekben, de a környezetről is elmondható, hogy ezúttal nem a totális realizmusra törekedtek. Inkább csak hagyták kibontakozni a fantáziát. Külön tetszett, hogy folyamatosan ilyen rajzolt, képregényes effektusok tarkítják az amúgy is izgalmas látványt. Ezek ilyen kis kézzel rajzolt szösszenetek, mint a szívek, vagy a raptorpacsi, meg az a néhány kitartott, megállított képkocka. Nem is gondolnánk, mennyit hozzáadnak ezek a kis apróságok a végeredményhez. Egy szösszenet még a zenéről, amely Mark Mothersbaugh műve és akárcsak a képivilág, rendkívül sokszínű. Mindig azt a vonalat hozza, amelyet kell, soha sem unalmas, folyton hozzáad a látottakhoz, egyszerűen élvezettel füleltem folyamatosan. Ja és azért van egy-két felcsendülő retro sláger, ezek persze atombombaként robbannak, és a stáblistát is érdemes kivárni, kiváló muzsika szól alatta.
A Michellék a gépek ellen egy kiváló film minden korosztály számára. Nagyon fontos témákról beszél és ha már kicsit is elgondolkozunk a látottakon, az alkotás elérte a célját. A karakterek zömében kiválóra sikerültek, a humor kifogástalan, a látvány frenenetikus, ezt pedig nagyrészt egyediségének köszönheti. A zene is sokat hozzáad és a számtalan utalás már csak hab a tortán. Egy picit lehetett volna belőle csípni, a családot kevésbé hangsúlyozni és az anya karakterét jobban kidolgozni, de ezen felül mindenkinek kötelező bevizsgálni.
Értékelés: 85%
Molnár Levente
További kritikák:
Comments powered by CComment