Kívánhatnánk jobbat…
Az ember azt hinné, hogy a természetfeletti horror egyszerű műfaj, hiszen az emberiség az évezredek alatt rengeteg mitikus lényt adott a köztudatnak, és az élelmes filmkészítők valósággal dúskálhatnának az alapanyagban, ha vérfagyasztó, groteszk, misztikus szörnyeket akarnak szerepeltetni az alkotásaikban. Ennek ellenére a tapasztalat azt mutatja, hogy rendkívül ritkán tudnak kellő igényességgel, kreativitással hozzányúlni a különböző rémekhez, és kevés kivételtől eltekintve csak tucatjával gyártott gagyi rémfilmekkel árasztják el a piacot. Sajnos David Charbonier és Justin Powell író-rendező páros nemrégiben megjelent The Djinn című horrorfilmje is ebbe a kategóriába tartozik. Itt jelzem, hogy a cikk némileg spoileres, hogy rá tudjak világítani a problémákra.
A kívánságok teljesítésére képes dzsinnek legendája közel-keleti eredetű, ennek ellenére a film az Egyesült Államokban játszódik, mégpedig 1989-ben, amikor is egy kissé zavart fiatal fiú, a néma és asztmás Dylan Jacobs (Ezra Dewey) egy éjjel szemtanújává válik, ahogyan az édesanyjával történik valami… amit a film körömszakadtáig próbál homályban tartani a legvégéig, de mivel a következő jelenetben már hónapokkal később a srác csak az apjával (Rob Brownstein) kettesben költözik új házba, eléggé egyértelmű, hogy mi lett anyu sorsa. Rövid párbeszéd apa és fia között gyorsan tudtára adja a nézőnek, hogy Dylant bűntudat gyötri amiatt, hogy az anyja már nincs velük, és egy szörnyen klisés, egymásra kedélyesen ételt hajigáló vacsorajelenetben jelzik nekünk azt is, hogy ők bizony nagyon szeretik egymást. Ezután Dylan a ház előző tulajdonosának kacatjai között kutakodva megtalálja az Árnyak Könyvét, aminek a borítóján díszelgő pentagram alapján rögtön tudni lehet, hogy nem egy árnyékolástechnikai kézikönyvvel van dolgunk, és a pokoli fóliánst fellapozva a kamaszfiú rögtön rá is lel a kívánságokat teljesítő varázsigére, amit persze nemsokára végre is hajt, így próbálva megszűntetni a némaságát. A film java ekkor kezdődik, mivel a kívánság teljestésére megidézett dzsinn érkezésével kezdetét veszi egy borzalmasan vontatott macska-egér játék a srác és a földöntúli szellem között a lezárt házban. Ez a hosszas üldözés a lehetne akár feszült is, de sajnos olyan rettenetes a kivitelezés, hogy egyszerűen lehetetlen komolyan venni. Ellenben kényelmetlenül sokáig tart, és cseppet sem szórakoztató.
A dzsinn eleinte úgy viselkedik, mint egy leértékelt poltergeist, játszik a villannyal és az elektromos berendezésekkel, miközben sötét füstként fenyegetően gomolyog fel-alá. Ezek az unalomig ismert horror elemek még úgy-ahogy működhetnének is, de mikor a rém rövidesen már testet öltve kergeti tovább a házban bujkáló főszereplőt, mint egy tökkelütött idióta, akkor a film teljesen feladja, hogy félelmetes próbáljon maradni. A testet öltött szellem a házban talált fotók alapján vesz fel emberi formákat, ennek pedig a speciális effektek költésgének megspórolásán kívül egyébként semmi értelme nincsen, főleg annak fényében, hogy így már zárt ajtókon sem tud átszivárogni, ráadásul ki van téve még a fizikai sérüléseknek is. Sérülésekből pedig jócskán jut a szerencsétlenül vergődő pancser szellemnek, mivel a tizenéves kissrác olyan brutálisan ellátja a baját, hogy az már konkrétan röhejes. A komikumba hajló helyzetet még megfejeli az Árnyak Könyve által lazán körülírt tessék-lássék szabályrendszer, miszerint a dzsinn csak akkor teljesíti a megidézője kívánságát, ha az egy meghatározott ideig képes túlélni, hogy a szörnyeteg vadászik rá. Nos, a filmben látott események alapján ez a túlélősdi azért nem olyan nagy kihívás, és ha Dylan esetleg nem akkor olvasná végig a könyv kapcsolódó fejezeteit, mikor már a nyakába liheg a szellem, kellő felkészültséggel gyorsan rövidre zárhatta volna ezt az egész hajszát. Ehelyett végig nézhetjük, ahogy az esetlen mamlasz dzsinn idétlenül kajtat a ház körül a srác után, miközben amaz menekülés közben kegyetlenül leamortizálja a balfék szörnyet mindenféle keze ügyébe akadó eszközzel. Bár a film néhányszor kísérletet tesz rá, hogy azt éreztesse, fordul a kocka, de valójában nem történik ilyesmi, annak ellenére, hogy ő az üldözött, Dylan látványosan uralja a helyzetet egészen a film végéig. Az egész sztori lezárásakor még bedobnak egy nagy, megdöbbentőnek szánt csavart, amit viszont olyan sokszor és szájbarágósan sejtetnek előre, hogy akkor már egyáltalán nem meglepő senki számára.
Sajnos a film a késztők szándéka ellenére sokszor hajlamos átfordulni a saját paródiájába, így horrorként teljesen értékelhetetlen. A hosszan kitartott művészieskedő képek ugyancsak nem adnak hozzá a film értékéhez, a zene semmilyen, a látvány olcsó, a megvalósítás fantáziátlan. Amit pozitívumként a számlájára lehet írni, hogy a főszereplő srác egész tehetséges, és ügyesen játszik, a forgatókönyv ostobasága nem az ő hibája.
Aki egy ijesztő és/vagy szórakoztató horrorfilmre vágyik, annak nem ez lesz a megfelelő választás. A trash filmek kedvelői esetleg megtalálhatják benne a számításukat, bár szerintem még ahhoz is túlságosan jellegtelen lett.
Értékelés: 20%
Gyurina Illés
További kritikák:
Comments powered by CComment