Hol vagy? Nem látlak.
A nem is olyan távoli múltban az ausztrál származású Leigh Whannell író/rendező/színész és országos cimborája, James Wan fejében kipattant egy igazi túlélő horror ötlete, ez volt a Fűrész, amelyből az évek múltával, habár senki sem vágyott rá, de valamilyen oknál fogva egy egész franchise született. A B filmek, valamint a slasher/torture porn kedvelői bizonyára oda-vissza voltak a későbbi részekért és évről évre megnyalhatták mind a tíz ujjukat a legkülönfélébb kínzások láttán de emberfia legyen a talpán, aki visszatud emlékezni melyik részben mi szolgált okot a gusztustalanabbnál gusztustalanabb kivégzésekre.
Leigh Whannell időben ráeszmélt, ha tovább lubickol a Fűrész széria által generált dollármilliókban hamarosan egy zsákutca kellős közepén találja magát, amelynek a végterméke az lett volna, hogy Hollywood úgy kiköpi magából, hogy az ausztráliai retúr jegyét se lett volna ideje érvényesíteni. Így lett hát, hogy James Wan cimborájával fokták a cókmókjukat és tovább álltak, Whannell egy újabb franchise, az Insidious egyes részeiben közreműködött forgatókönyvíróként és bohóckodott mellékszereplőként, magára írva egy szellemvadász karakterét azt sejtetve, hogy tinédzserkorában a szellemírtók láttán összevizelte magát örömében. Szerencsére Hollywood és Jason Blum sztárproducer talán az utolsó pillanatban felismerte, hogy rendezőként is lakozik benne annyi értelem, hogy rálehessen bízni akár egy egész estés filmet, így lett lehetősége letennie a kézjegyét egy átlagosnak mondható Insidious résszel, és egy atombombaként robbanó, miniköltségvetésű de annál vagányabb remekművel, ez volt az Upgrade - Javított verzió. Nem egészen két évvel később, ezúttal is Jason Blum hivatásos horrorproducer istápolásában visszakanyarodott kedvenc műfajához és leporolt egy olyan rég látott témát, amely a jobb sorsra érdemes Árnyék nélkül óta hiánycikknek számít a tengerentúli filmgyártásban.
A Universal stúdió 2 évvel ezelőtt H.G. Wells novellájából már próbált ihletet meríteni, a Johnny Depp féle láthatatlan embert rövid távon mégis kukázta a stúdió, hála a Tom Cruise által betámogatott A múmia orbitális zakójának. Whannell és Blum számára kapóra jött az alkalom és addig törték a kis buksijukat, amíg derült égből villámcsapásként ráeszméltek, meglehet ezt csinálni Hollywoodi mércével nézve mikroköltségvetéssel is. Mivel Whannell az évek során ebben igazán vérprofivá vált azon nyomban fogta, és a saját ízlésvilága szerint átírta a láthatatlan ember forgatókönyvét, aki pedig már esetleg látta az úriember korábbi alkotásait vagy épp a fent említett rokonlelkű Árnyék nélkül című filmet az sejtheti, hogy itt bizony lesz futás és sikítás.
Cecilia (Elisabeth Moss) egy átlagos nő, aki az igencsak abuzív de ugyanakkor az optikai találmányaiból roppant gazdaggá vált párja, Adrian (Oliver Jackson-Cohen) súlyos érzelmi és vélhetőleg testi kínzásait megelégelve elhatározza, hogy egyszer és mindekorra elmenekül a férfi házából. Rendőr barátja és annak kislánya otthonában menedéket talál, nővére is a segítségére siet és később arról is értesül, hogy a párja öngyilkos lett azon az éjszakán amikor elszökött a házából. Ex-barátjának ügyvéd testvére tudatja a nővel, hogy a férfi öngyilkosságát megelőzően jókora összeget hagyott rá, amelyből akár új életet is kezdhetne, viszont Cecilia éjszakánként egyre furcsább jelenségekre lesz figyelmes és azt gyanítja, hogy ex-barátja korántsem zárta le a dolgokat kettőjük között.
A történet innentől kezdve vegytiszta horror bár eleinte ezt kissé bugyuta módon tudatja a nézővel, mert ugye, ha horrorfilmre váltasz jegyet vannak bizonyos szabályok, amelyeket egyszerűen nem lehet kikerülni. Ajtók maguktól nyílnak ki mindenféle előjel nélkül, furcsa zajokra leszünk figyelmesek, főhősnőnk is folyamatosan úgy érzi mintha valaki figyelné, és ha ez még nem elég a reggelire készített omlett is szó szerint odaég a fél konyhával együtt, márpedig az egyértelműen féllángon készült. Ismerős jelenetsorok? Naná, de ez szerencsére nem jelenti azt, hogy egy újabb tucat kísértetház horror a jutalmunk. Ugyan félidőben megkapjuk azokat az elcsépelt jelenetsorokat is amikor senki sem hisz főhősnőknek de az összes klisésnek ható történetszálat később Leigh Whannell kiválóan ellensúlyozza azzal, hogy nagyon jól játszik az érzékeinkkel. Olykor csak sejtet, de van néhány (konkrétan kettő) jelenet amikor olyan jump scare őrületet kapunk, hogy egy csomag wc papír se tudná eltüntetni a végeredményt. A félidőt követően sincs idő kizökkeni, a korábban felépített jeleneteire azonnal rákontráz a rendező és beüt néhány akkora gyomrost, amely ismét tanúsítja, jót tesz az egy történetnek, amikor senki sincs biztonságban és nem biztos, hogy minden főbb karakter eljut a lezárásig. A Hans Zimmer zeneiskolából kikerült Benjamin Wallfisch zeneszerző (Az, Annabelle 2, Amikor kialszik a fény) is rátesz a hangulatra egy jókora lapáttal, a szó rossz értelmében vett fülbemászó muzsikájára érdemes felfigyelni, motívumai hol dobhártyaszaggatók hol a záró akkordra jellemző, elképesztő melankólikus élményt nyújtanak, az nem vitatható, hogy egy két kivétel ide-oda, de Wallfisch igazi horror zeneszerzővé avanzsált, motívumai akár a film nélkül is könnyedén élvezhetők.
Leigh Whannell pedig ismét megmutatta, hogy jelenleg ő a mikroköltségvetésű horrorok jelenlegi királya, filmjei rendre jobban néznek ki, mint amit a rendelkezésre álló büdzsé sejtetne, tehetségét és lassan 20 éves tapasztalatát, ha tippelni kellene hamarosan ő is nyári blocbusterekre fogja kamatoztatni, nem hiába, a pénz nagyúr, de azért remélhetőleg neki is eszébe fog jutni melyik az a műfaj, amely igazán kiemelte őt a tömegből és megajándékoz még minket hasonlóan jó filmélményekkel.
Értékelés: 75%
Keresztesi József
További kritikák:
Comments powered by CComment