Fapados öröklét
Az utóbbi hónapokban filmszínházak híján sok időt töltöttem a Netflix kínálatának tanulmányozásával, és egyszer csak szembe jött egy annyira gagyinak és ötlettelennek ható borítókép „The Old Guard” címmel az alján, a közepén pedig egy indokolatlan Charlize Theronnal, hogy muszáj volt ránéznem, mit is keres ebben az alkotásban a művésznő. Nos, elöljáróban annyit, hogy valószínűleg korántsem eleget. A halhatatlan gárda című Netflix alkotás egyébként Greg Rucka és Leandro Fernandez 2017-ben megjelent képregényének adaptációja, az eredeti műhöz sajnos nem volt szerencsém, azonban a filmfeldolgozás a legkevésbé sem hozta meg a kedvem az elolvasásához.
A film néhány halhatatlan zsoldosról szól, akik a történelem különböző korszakaiban rájöttek, hogy valamiért képtelenek elhalálozni, bármi is történjen velük, és mivel valamiféle misztikus kapcsolat révén álmodnak egymásról, viszonylag könnyedén képesek megtalálni egymást a nagyvilágban. A halhatatlanok vezetője Andromache, a haveroknak csak Andy (Charlize Theron), aki már évezredekkel Krisztus születése előtt is lelkes résztvevője volt az emberiség nagy fegyveres konfliktusainak, és a csapat legöregebb, legtapasztaltabb tagjaként a többiek készséggel követik. Együtt nyomulnak végig a történelem vérrel áztatott színpadán, gondosan ügyelve arra, hogy öröklétük ne tudódjon ki, míg egy alkalommal megbízójuk, a kiugrott CIA ügynök, James Copley (Chiwetel Ejiofor) rájön a titkukra, és megkísérli őket elfogni egy gátlástalan cégmágnás, Steve Merrick (Harry Melling) megbízásából, aki az emberiség üdvéért – és persze saját egója kiszolgálására – keresi az öröklét kulcsát. Eközben egy újdonsült halhatatlan is felbukkan, a fiatal tengerészgyalogos, Nile Freeman (Kiki Layne) személyében, akit Andy próbál beszervezni a csapatába.
Igazából a film legnagyobb baja az, hogy borzasztóan jellegtelen. Az a fajta, ami csak átfolyik a nézőn, a vége után tíz perccel már el is felejti az ember, hogy mit látott. Mondjuk ehhez képest a kétórás játékidő igen pofátlan időrablás. A sztori sablonos és lapos, a karakterek klisések és unalmasak, az akciók pedig a legkevésbé sem látványosak. Nem tudom, hogy a filmre szánt költségvetés javát Charlize Theron gázsija vitte el, vagy mire költötték a pénzt, de A halhatatlan gárda megint egy tipikus példája annak, amikor túl kevés erőforrásból akarnak valami nagy dolgot felhúzni, sikertelenül. A történet menet közben rettentően széthullik, egyszerre kapunk utalásokat Andy tragikus múltjára, az elveszett bajtársára – szerelmére? – próbálják mélyíteni kapcsolatát az aktuális csapata papírmasé karaktereivel, és terelgetni az újonnan halhatatlanná vált Nile útját, aki pedig annyira tolakodóan a korszellem humánus ideálját megtestesítő plakátfigura, hogy minden további nélkül a falra szögezném a mondvacsinált őrlődésével és személyes konfliktusával együtt. Ezt megfejelik még az emberiség megmentését a zászlójára tűző szadista pszichopata cégvezér ámokfutásával, aki megint csak egy ezerszer látott, unalomig ismert gonosz archetípus, kiderül, hogy a halhatatlanság egyébként képes egyik pillanatról a másikra egyszerűen elmúlni, és akkor még az ex-kormányügynök fickó is meglenget némi infót arról, hogy a halhatatlanok valójában a részvételükkel az emberiség legvéresebb háborúiban különös módon elősegítették a történelem legnagyobb jótevőinek, békeharcosainak, filantrópjainak túlélését és későbbi tevékenységét. Biztos vagyok benne, hogy a képregényben minden karakter több szerephez jut, és ezek a misztikus-rejtélyes háttérelemek is jobban ki vannak fejtve, azonban a filmben csak véletlenszerűen egymásra dobált információtöredékeknek látszanak. Akadtak olyan pillanatok, mikor simán el tudtam képzelni, hogy egy-egy félperces párbeszédet utólag forgattak le és toldották a kész filmhez, mert rájöttek, hogy a képregényben még az az elem is benne volt, és valamiért nem akarták kihagyni.
A párbeszédek egyébként szörnyen dagályosak, a szereplők közhelyeket puffogtatnak vég nélkül, vagy simán csak semmitmondóak a karakterek közötti diskurzusok. Ehhez hozzátartozik az is, hogy a színészek sem kifejezetten erőltették meg magukat, bár a tré forgatókönyv és az eleve bugyután megírt karakterek gondolom őket sem villanyozták fel túlságosan. A látványvilágról lerí az olcsóság, egyik-másik jelenetet mintha csak egy véletlenül nyitva talált ház pincéjében vették volna fel, az akciójeleneteket is többnyire igyekeztek sötétben és félhomályban lebonyolítani, vagy csak nagyon gyorsan túlesi rajtuk, gondolom ugyancsak a költségkímélés végett. Ami viszont a legjobban zavart, az a film háttérzenéje, ami egészen egyszerűen siralmas, komolyan büntetni lehetni vele. Mintha a stáb büfésének Spotify listáját véletlenszerű lejátszáson felejtették volna, aztán ha már úgyis szólt a háttérben, az lett a soundtrack. Hányaveti módon összehajigált hitvány popzene kíséri még a komolynak szánt, és az akciójeleneteket is, ami alapján a készítők talán nem is akarták, hogy bárki komolyan vegye az alkotásukat, vagy csak az ízléstelenség határán is jócskán túltolták a kepesztést a trendiségért.
A halhatatlan gárda egy totálisan felesleges, semmirekellő, haszontalan film, kár pazarolni rá az időt. Egy kellemetlen lábjegyzet lesz csupán Charlize Theron filmográfiájában, amit vélhetően még ő is mielőbb el akar majd felejteni. Senkinek sem tudom javasolni a megtekintését, biztos vagyok benne, hogy ennél sokkal kellemesebb elfoglaltságot is találhat magának mindenki.
Értékelés: 15%
Gyurina Illés
További kritikák:
Comments powered by CComment