Thor és a kreténség párhuzama

Taika Waititi alig néhány évvel ezelőtt kis költségvetésű, sajátos humorú új-zélandi filmjeivel (Vademberek hajszája, Hétköznapi vámpírok) hívta fel magára Hollywood figyelmét, Kevin Feige Marvel félisten pedig nem sokkal később őt szemelte mi a Thor trilógia záródarabjának ledirigálására. Feige úgy gondolhatta ez a sajátos szemlélet, amelyet Waititi képviselt korai munkáiban pont elegendő lesz ahhoz, hogy új élettel töltse meg a különálló Thor filmeket, amelyek 2017-re egyaránt rajongói és kritikusi oldalról rendre a legrosszabb Marvel univerzumon belül játszódó filmek címét tudták csak megkaparintani. A Ragnarök pedig jött látott és ha bár nem is aratott osztatlan sikert, viszont a kritikai, a nézőközönség, illetve a bevételek irányából is igencsak jól teljesített. Az egész alkotói folyamatot úgy lehet elképzelni, hogy erre a pozitív visszhangra vélhetőleg Taika Waititi nagyobb önállóságról ábrándozva igencsak felbátorodhatott és a fejesek elé állt, Feige pedig bár maradva a Marvel univerzum korlátain belül, de megadta neki azt az alkotói szabadságot, amelyben végül igazán kitudja élni magát. Valahogy így születhetett meg Thor: Szerelem és mennydörgés, amely idestova a negyedik Thor film, ezzel egy apró házon belüli rekordot felállítva, ugyanis az univerzumon belül eddig senkinek nem volt lehetősége négy különálló filmen át bohóckodni a kamerák előtt, lássuk megérte-e újra elővenni a köpenyt és a vihartörőt.

Thor (Chris Hemsworth) összeállt a galaxis örzőivel és együtt járják univerzumot, ugyanakkor mivel szinte mindenkit elvesztett aki valaha is fontos volt számára így egyfajta önismereti válságba kerül amelyet képtelen egyedül kezelni, habár továbbra is az elesettek védelmére kel és ott ahol kell beavatkozik, mindaddig viszont nem látja sok értelmét mindennapjainak amíg a Mjölnirrel a kezében fel nem tűnik a színen egykori szerelme, Jane Foster (Natalie Portman) hogy aztán egy hirtelen jött fenyegetés, Gorr, az istenölő (Christian Bale) színre lépésével ismét együtt, vállvetve harcoljanak Asgard megmaradt gyerekeinek a megmentéséért.

A megírt és a vászonra álmodott történetvázlatban mindenképp megvan az a potenciál, amely egy szórakoztató, a drámai motívumokat olykor előtérbe helyező és látványos filmet eredményezhetne hiszen a létrejött konfliktus alapjai első látásra sziklaszilárdnak tűnnek (az Asgardi gyerekek megmentése a bosszúszomjas Gorr és árnyékserege elől) illetve Jane Foster feltűnésével és betegségének határozottabb előre helyezésével újabb árnyalattal gazdagodhatna maga Thor jelleme is, de sajnos ez az ígéretes felvetés csak egy hiú ábránd marad, ugyanis Taika Waititi a nagyobb önállóságot azzal fejelte meg hogy jelen esetben bizony fullba tolta a kretént. A rendező fogta és tele pakolta filmjét bárgyúbbnál bárgyúbb beszólásokkal, olyan kikacsintásokra és dialógusokra érdemes itt gondolni, amelyre nem csak a szemöldökét húzza fel az ember, hogy egye fene, Marvel filmet nézünk, néhány félresikerült szóvicc még belefér, nem, itt olyan mondatok hagyják ez a szereplők száját amitől a nézőközönség szekunder szégyene azonnal aktiválódik és kényelmetlenül kezd fészkelődni a fotelében azon morfondírozva hogy ezt mégis mi a fenének kellett szerencsétlen színészek szájába adni. Waititi bárgyú humorérzéke eddig is felfedezhető volt a filmjeiben néhány perc erejéig, a Ragnarök is adott belőle ízelítőt, de ott azt mondanám még a léc se rezgett. Viszont a Love & Thunder esetében fogta és hatványára emelte a semmirekellő poénok számát, amely természetesen agyonvágja az összképet.

És hogy mit keres pont ebben a Marvel filmben Christian Bale? Általában nagyon odafigyel, hogy milyen filmekre ír alá, egy interjú során egyszer megemlítette hogy már csak az olyan alkotásokban lát fantáziát amelyek megtornáztatják színészi képességeit, a filmet látva valamelyest érthető miért vállalta el Gorr szerepét, karaktere egy bizonyos drámai motívummal gazdagodik a történet végére azt eredményezve hogy egyfajta karakterív is kibontakozik épp úgy az ő esetében is mint Jane Foster drámai szálában, ez mind szép és jó, hiszen a két karakter jelen esetben egy csettintéssel ellopja a showt és könnyedén lejátssza a címszereplőnket (Chris Hemsworth humorgyárosként szó szerint leszerepel) viszont a probléma az hogy ezeknek a drámai motívumoknak sincs megágyazva kellő részletességgel, egyszerűen csak megtörténnek mindenfajta komolyabb és részletesebb felvezetés nélkül azt eredményezve hogy még csak az a cselekményszál sem működik megfelelően aminek elviekben működnie kellene.

A Thor negyedik része Taika Waititi vérbeli kreténhadjáratának a kivetülése, szinte minden jelenetét átitatja a félresikerült, ordenáré poénok áradata azt eredményezve, hogy az elmúlt évek egyik legrosszabb Marvel filmjére nevezhet be az, aki jegyet vált Thor legújabb kalandjára. Elnézve pedig, hogy a Marvel univerzum milyen filmekkel hozakodott elő a Bosszúállók – Végjáték óta pedig kellő bizonyossággal előrevetíti az egykor eposzi szinten tanyázó univerzum lassú, de annál biztosabb hanyatlását.

Értékelés: 45%

Keresztesi József