Lelketlen dínókaland

A kilencvenes évek elején minden mozirajongó tisztába lett azzal mekkora filmipari mérföldkő született a Jurassic park képében, az 1993-as év szinte csak erről a filmről szólt, a merchandise és a marketing a tetőfokára hágott, minden második háztartásban dínós poszterek lógtak a tinik szobájában, szerte világon Jurassic parkos bögrékből ittak a gyerekek, jómagam is évekig büszkélkedtem egy óriási plakáttal a szobán ajtaján, mindez pedig egy akkora sikerben eszkalálódott  hogy a tervezési fázisban talán még maguk az alkotók sem gondolták volna hogy egy igazi klasszikust tesznek le az asztalra amely még a mozikasszákat is darabokra szaggatja. Ahogy az egy sikeres franchise átka, az évek során jöttek is a folytatások, amelyek részről részre szerényebb bevétellel büszkélkedtek, amely egyrészt annak is betudható, hogy részről részre egy minőségbeli romlás is kellő mértékben tetten érhető volt, mindez pedig addig a pontig fajult, hogy 2001 után a Jurassic Park szépen be is zárta a kapuit nem kevesebb, mint 14 évre, amely időszak alatt nem születtek további folytatások. Ennyi idő kellett, hogy a stúdió és egy lelkes újonc (Colin Trevorrow írő/rendező) ismét fantáziát lásson a 65 millió évvel ezelőtt kihalt élőlényekben, a 2015-ben bemutatott Jurassic World pedig jött, látott és ismét győzedelmeskedett úgy a kritikusok körében, mint a mozikasszáknál, hogy aztán szép lassan, de ismét utolérje a végzete. Márpedig a folytatásoknak jönnie kellett, hogy aztán a történelem megismételje önmagát, a 2018-as bukott birodalom egy minden ízében felemás produkcióra sikeredett most pedig megérkezett a mozikba mostani alanyunk, a trilógia záródarabja: Jurassic World: Világuralom.

A filmet látva elmondhatjuk, hogy Colin Trevorrow biztosra akart menni a záró epizóddal, összecsődítette a régi és az új trilógia főbb karaktereit, Chris Pratt és Bryce Dallas Howard mellett nagy visszatérőként viszont láthatjuk a Laure Dern/Sam Neill/Jeff Goldblum trióját is, hogy aztán a film utolsó harmadára összeverbuválódjanak, amelynek eredményeként ráültessenek minket arra a bizonyos nosztalgiavonatra. Colin Trevorrow viszont úgy gondolhatta, hogy ez nem lesz elegendő hiszen csupán nosztagiából nem mindig lehet maradandót alkotni, ezért a film első kétharmadát egy, a Jurassic Park filmektől teljesen idegen, Mission: Impossible illetve Bourne mozikra hajazó összeesküvés elméletes történetszállal toldotta meg, mert az nekünk, nézőknek jó lesz.

Nos, a végeredményt látva harmadik rész minden csak nem tökéletes. A mozi első kétharmada ezzel az új kémfilmes megközelítésével teljesen idegennek hat, a párbeszédek és az elnagyolt akciók üres puffogtatásokba csapnak át, itt-ott megjelennek génmanipulált dínók is, hogy legyen ok a menekülésre, elvégre csak a Jurassic Park világában járunk, időközben főhőseink pedig úgy utazgatnak szerte a világban, hogy szinte képtelenség megjegyezni az egyes helyszíneket. A megúszós látványelemek egytől-egyik arra a sémára vannak kihegyezve, hogy forgatókönyv által mozgatott karaktereink az utolsó pillanatban úgyis megmenekülnek azt eredményezve az egésznek nincs tétje, továbbá ebből az erőltetett próbálkozásból egyfajta frusztráció is érződik a háttérben, amely arra vezethető vissza, hogy az alkotók mindenképp valami újat, nagyobbat szerettek volna az arcunkba tolni. Mindezen csapongások egyébként szó szerint kivégzik a film első 100 percét, egy lelketlen, tét nélküli, unalmas párbeszédekkel megspékelt, világjáró kalandfilmmé cseperedik a trilógia záró akkordja, Colin Trevorrow-ról pedig egyértelmen kiderül, hogy a forgatókönyvírást nem neki találták fel. Tudjátok vannak azok a filmek, amelyeket csak nézed üres tekintettel, ennek hatására semmi reakciót nem vált ki belőled, a szemednek olykor-olykor tetszik, amit látsz, de mélyen, legbelül érzed, hogy valami nagyon nincs rendjén. Néhány példa erejéig ott van a Tom Cruise féle a Múmia vagy épp a közelmúlt mozikatasztrófája, a moonfall, agyatlan popcorn filmek, mindenféle eredetiség nélkül, a Jurassic World trilógia záródarabja pedig szépen beáll ebbe a jobb sorsra érdemes sorba a pénzedért könyörögve, reménykedve a busás bevéltelben hogy aztán a készítők erre fellelkesülve néhány év múlva újból lenyomjanak valami filmnek nevezhetőt a torkodon, amelyre valljuk be igazából semmi szükséged nem lesz.

Jurassic World: Világuralom az utolsó harmadára azért valamelyest igyekszik összeszedni magát, megkapjuk a tipikus egyhelyszínes menekülési etapokat a legkülönfélébb Jura és Kréta korszakból származó hüllők elől, vannak nagy visszatérők ezen a fronton is, a T-Rex ismét viszi a prímet, amely azt is engedi feltételezni, hogy Trevorrow egyfajta T-Rex fétisben szenvedhet. Valamelyest izgalmassá válik a fő történetszál is, immár az összes főbb karakter egy célért küzd jónéhány nosztalgikus hangulattal megfűszerezett jelenetet eredményezve, ezek a momentumok pedig valamelyest elviszik a hátukon a filmet a stáblistáig. Mindent összevetve viszont ideje újabb tizenpár év szünetre küldeni ezeket a réges régen kihalt hüllőket, valamint a köré csoportosult karaktereket, ugyanis mind az ötlet, valamint a kreativitás érezhetően elfogyott és félő, hogy egy újabb rész közel nézhetetlenre sikerülne Trevorrow istápolásában, éppen ezért nem is létfontosságú őt támogatni a további terveiben, nyugodtan várjátok meg a streaming vagy a Film+ premiert.

Értékelés: 45%

Keresztesi József