Zuhanórepülés szörnyecskékkel
Ha őszinte akarok lenni, nem igazán tudtam, mit várjak az idei első filmek között megtekinthetővé vált Shadow in the Cloud című alkotástól. A rendező, az Új-zélandi-kínai Roseanne Liang neve teljesen ismeretlen volt a számomra, és a főszereplő Chloë Grace Mortez kapcsán is meglehetősen felemás filmélményeim voltak korábban, de mivel a szóban forgó mű a II. világháborúban játszódik, és a plakát lángoló és felrobbanó repülőgépeket ígért, kíváncsi lettem, hogy mi is lehet ez tulajdonképpen. Amit pedig kaptam, az igencsak nehezen körülírható.
Először is rögtön a legelején kapunk egy rövid oktatófilmecskét, miszerint a repülőgépek meghibásodásáért kizárólag emberi tényező tehető felelőssé, és nem „gremlinek”. Mivel tapasztalataim szerint manapság a „gremlin” kifejezés eredetével sokan nincsenek tisztában, a filmhez azonban érdemes tudni, hogy mi is ez, röviden összefoglalom: az angol repülőzsargonban ezek olyan természetfeletti lények, melyek szabotálják a repülőgépek működését. A II. világháború során az angol pilóták körében terjedtek el igazán a köztudatban, akkor a légierő még a repülésbiztonság fontosságáról szóló propaganda céljából rendszeresen használta is ezeket a légikoboldokat, a biztonsági előírásokról, ellenőrzésekről szóló plakátokon, röplapokon ábrázolták őket, illetve a Shadow in the Cloud nyitányában is láthatóhoz hasonló oktatófilmecskékben. A gremlinek tehát a modern folklór termékei, a repülőkorszak mitikus lényei, akik az ismeretlen eredetű, megmagyarázhatatlan technikai hibák és anomáliák felelősei voltak.
Mindez pedig azért fontos, mert a Shadow in the Cloud főszereplője, Maud Garret repülőtiszt (Chloë Grace Mortez) a Fool’s Errand nevű B-17-es amerikai nehézbombázó fedélzetén Új-Zélandból Szamoa felé tartó utazása során kénytelen szembesülni a gremlinek létezésével. Garret repülőtiszt egyébként a legénység akarata ellenére száll fel a Szövetségesek légibázisát elhagyó repülő erődre, magas helyről jövő parancsot lobogtatva és egy fontos táskát cipelve, melynek tartalma szigorúan titkos. A bombázó személyzete a legkevésbé sincs elragadtatva a nő jelenlététől, mivel csaknem egytől egyig tipikus hímsoviniszta, ostoba tuskók, akik a nőkre kizárólag egyféleképp tudnak tekinteni, és a film alig győzi minden adandó pillanatban kihangsúlyozni, hogy ezeknek a férfiaknak a primitív agyába, beszűkült világképébe mennyire nem fér bele egy nő nemű katona, akiről ráadásul hamarosan kiderül, hogy technikai tudás és harctéri tapasztalat terén is jócskán kenterbe veri mindnyájukat. Aztán ha ez a kellemetlen mentalitás a bajtársak részéről nem lenne amúgy is éppen elég, út közben megjelenik egy gremlin, ami röptében kezdi el darabokra szedni a gépet, és a szörnyeteg jelenlétét sokáig csak Garret észleli, aki persze eleve hátrányból indul, mikor megkísérli meggyőzni a többieket a fedélzeten a veszélyről.
A sztori egyébként tartogat még egy kifejezetten kiszámítható csavart is, és bár a játékidő zöme az akciókra fókuszál – lesz itt légicsata, szűkös szervizfolyosókon lövöldözés, gremlin pankárció (!) – mégis a film az első közel egy órájában határozottan érdekes megoldással él, mikor is a néző sokáig nem lát senki mást, csak a főszereplőt, aki a bombázó alhasi gépágyúállásában rekedve csak rádión képes kommunikálni a többiekkel, és azon túl, hogy így elszeparálva kénytelen elszenvedni a legénység folyamatos verbális támadásait, még a gépet fenyegető szörnnyel is egyedül kell küzdenie. Bár Chloë Grace Mortez alakítása nem valami eget rengető, de hozza a tőle elvárható minőséget, sokat segít neki, hogy ebben a rendkívül hosszú jelenetsorban teljesen magányosan érvényesülhet, és jó volt látni, hogy megbirkózott a feladattal. A Shadow in the Cloud első fele tehát teljesen jól működik, kellően izgalmas, és az ismeretlennel szemben a szűk térben izolálva magányosan védekezni kényszerülő főszereplő koncepciója, a klausztrofób, rémfilmes elemek is figyelemre méltók. Bár már eközben megcsodálhatjuk magát a gremlint is, aminek a dizájnja szódával elmegy, de nem is épp a legkreatívabb, amíg a viharfelhők között és a géptörzs árnyékaiban bujkál, addig még egészen ígéretes, viszont nagyon nem tesz neki jót, amikor már többet is látunk belőle.
A film második felében, amikor már túl vagyunk a történet nagy fordulatán, akkor viszont elszabadul a káosz – a szó lehető legnegatívabb értelmében. Az akciójelenetek ugyan látványosak – mozivásznon valószínűleg jobban látszottak volna a CGI hibái, de én monitoron néztem a filmet – és pörögnek is veszettül, de sokszor olyan szinten nincsenek köszönőviszonyban sem a fizika törvényeivel, ami még egy fantasy filmtől is erős túlzás, ez pedig leginkább csak kirántja a nézőt az élményből. Bár a film eleje alapján nem ezt várnánk, de aztán hamar kiderül, hogy a főszereplő már-már szuperhősi kvalitásokkal bír és mindenre is képes, míg a többiek körülötte úgy hullanak, mint ősszel a száraz falevelek. Izgulni így nincs kiért, a mellékszereplők nélkülöznek minden karaktert, egytől egyig jellegtelen papírmasé figurák, akikről csak annyit tudunk meg, hogy bigott, szexista tahók, és mikor elkezdenek fogyni, senkit sem érdekel, hogy épp melyikük adja be a kulcsot.
A film lezárása is roppant kiábrándító, a végső összecsapás szimplán nevetséges (de nagyon!), és az utolsó jelenetet is kínosan elnyújtották, bár érthető mögötte a szándék: a harcos amazon és a nőiesség mint az élet forrása egyaránt testet ölt az utolsó képsorokban – megkapó üzenet, csak épp nem egy II. világháborús akció-fantasy filmtől várnám.
Véleményem szerint ha a Shadow in the Cloud valahogy képes lett volna hosszabb távon fenntartani azt a miliőt, aminek megágyazott az első egy órája során, akkor még lehetett volna egy élvezhető, megkockáztatom, akár még egy jó fantasy-horror film is. De helyette bedobta az akció kártyát, és onnantól folyamatos a zuhanórepülésbe kezd, a vége pedig kifejezetten kellemetlenre sikerült.
A gremlinek által reprezentált természetfeletti szál egyébként totálisan felesleges a történetbe, ha kompletten kihagyták volna, a sztori egyáltalán nem lett volna kevesebb.
Nem tudnám megmondani, hogy ki lehet a Shadow in the Cloud célközönsége, én a magam részéről csak Chloë Grace Mortez legelszántabb rajongóinak és olyanoknak ajánlanám, akik rettenetesen unatkoznak, és nem várják egy filmtől, hogy a látványon túl szóljon is valamiről, vagy hogy szórakoztató legyen. Egyébként a zenéje nekem bejött.
Értékelés: 30%
Gyurina Illés
További kritikák:
Comments powered by CComment