A lélek tükre.

Felkerült Disney+-ra a Pixar idei második animációs filmje, a Lelki ismeretek. Remélhetőleg a közeljövőben a mozikban is debütálhat majd idehaza Pete Docter, a Fel!, illetve az Agymanók készítőjének legújabb alkotása. Vajon a mester ismét megütötte az általa magasra helyezett lécet? Nézzük!

A történet szerint egy középiskolás jazz tanár, Joe egy nap megkapja élete lehetőségeit: egyszerre nyílik meg előtte két út is. Végre felvennék teljes állásba az iskolához, ahol már régóta dolgozik, közben pedig legnagyobb vágya is teljesül, ugyanis bevennék egy zenekarba zongoristának. Ám az úton hazafele váratlan baleset történik és tragikus hirtelenséggel elhalálozik. A túlvilágra kerül, egyszerű lélek lesz belőle, ám ő még nem végzett a Földön: még csak most kezdődne meg az igazi élete. Ezért megszökik a futószalagról és átkerül az új lelkek világába, ahol egészen másnak kiadva magát, megpróbál visszajutni a Földre, régi testébe, miközben kicsit jobban belelát a világ működésébe is.

Ha Pete Docter valamihez ért, akkor az az, hogy brutálisan játszik az érzelmeinkkel. Mindenkinek a szívén meg tud pendíteni egy-két olyan húrt, amelyről talán nem is tudta, hogy ott van. Nem történt ez másképp a Lelki ismeretek esetében sem, amely ha nem is licitálja túl korábbi műveit, a szintet mindenképpen erőteljesen megüti. A végletekig leegyszerűsítve, a gyerekek számára is könnyen érthetően teremt meg egy olyan világot, egy valósnak tűnő infrastruktúrával, amely valóban elképzelhetőnek, működőképesnek tűnik, bár természetesen pusztán a képzelet gyönyörű szüleménye. Lélekemelő, ahogy bepillantást nyerhetünk a személyiség kialakulásának elképzelt folyamatába, a felvázolt rendszer pedig rendszeres hümmögésre kéztetheti a gondolkodásra vágyó filmnézőket. A megteremtett világ egész egyszerűen csodálatos. A rendszert valamiféle furcsa lények tartják össze, akik számon tartják a lelkeket, besorozzák a mentor programba a kadétokat és folyamatosan keresik azt a dolgot, amely egyedivé teszi őket. Ha ez sikerül, ha megtalálják magukban az X-et, azt a kis pluszt, akkor pedig mehetnek a Földre. Másik főszereplőnk, 22-es már sok-sok éve egy fiatal lélek, aki még nem kapott testet, de nem is véletlenül: mindent megtesz, hogy minél tovább maradhasson a lelkek birodalmában. Ám egy szerencsétlen véletlen folytán, az elveszett lelkek birodalmán keresztül végül mégiscsak a Földön köt ki, majd pedig az ő szemén keresztül vizsgálhatjuk meg azokat a mindennapi kis apróságokat, amelyek mellett folyamatosan elrohanunk életünk során, pedig ezek teszik igazán csodálatossá azt a néhány évet, amelyet életnek nevezünk. Ha a film végére a zsebkendőért nyúltok, az nem véletlen: roppant mély gondolatokat mozgat meg bennünk a film, igaz csak felületesen, igazán válaszokat nem keresve, nem remélve, de ezen hiba lenne fennakadni. Végül egy egyszerű, de nagyszerű, igazán meggondolandó tanáccsal zárunk: becsüljünk meg minden percet, minden momentumot, mert ki tudja, mikor üt az a bizonyos óra. Ilyen nagyszerűen, a gyerekeknek is tálalható módon a halálról megkockáztatom, hogy még sosem beszélt senki (talán szintén a Pixar korábban a Coco esetében). Ez pedig vastapsot érdemel. Öröm látni, hogy Pixarék újra úgy gondolják, hogy az eredeti ötletekben van a jövő, nem pedig a folytatásokban. Erről tett tanubizonyságot az év elején bemutatott Előre, illetve mostani alkotásuk is.

A cselemény felépítése csodás: egy pillanatig nem tudhatjuk, mi fog következni, pontosan hova fognak kifutni a szálak, mi lesz a végkifejlet. Ennek köszönhetően pedig bőven képes meglepni a film, hiszen minden csavart nem puffogtatott el a trailer sem, ami külön örvendetes a mai "nézzük meg az egész filmet" - jellegű előzetesek korában. A kicsit több mint 1,5 óra alatt végig pörögnek az ember agyában a fogaskerekek, hogy végül mire fut majd ki a sztori és esetemben mindegyik vakvágánynak bizonyult. A kliséket tehát olyan mértékben igyekszik nagy ívben kerülni a történet, amennyire csak lehetéges, amiért megint csak egy csillagos ötöst tudok a film számlájára írni. Pixaréknál már hagyomány, hogy egyszerre szólítják meg a fiatalabb és az idősebb generációt is zseniálisan, ez pedig most sem változott: garantáltan fantasztikus szórakozás ez az egész család számára, legyen szó egy 10 éves gyerkőcről vagy épp egy 30-40 éves felnőttről. Ha nem zárkózik el az animációs jellegtől, akkor baj nem lehet. A humor ennek megfelelően szokásosan kétpólusú: van néhány egyszerűcske poén, amely a legkisebbeket szólítja meg, hogy nekik is legyen min elkacarászni, viszont van egy rakás sokkal komolyabban megírt és tálalt humorbomba is: például mikor 22 a történelmi személyiségekre utalgat, akik próbálták már megnevelni őt. Az a húzás egyértelműen a film egyik legerősebb pontja.

Audiovizuális szempontból elmondható, hogy a zene egyszerűen telitalálat. A legtöbbet persze jazz szól, hiszen a tematika eleve zenés, de nem fél például néhány jelenet erejéig a technoba is belenyúlni a rendező, ami abszolút jó döntés: színes és ilyen fronton is sokrétű alkotás született ezzel. A jazz pedig egyszerűen csodálatos, nagyjából így tudnám elképzelni, ha Damien Chazelle animációs filmet készítene. Mondjuk a Kaliforniai álomból. Viszont ha van pont, amelybe ezúttal bele tudok kötni, az a látványvilág. Lehet, csak a kisképernyő teszi, de szerintem a kanyarban sem volt az év elején debütált Előre című filmhez képest, amely kb. egy új szintet teremtett. Nem játszanak egy ligában. A város sematikus, a kreativitás eléggé hiányzik belőle, a textúrák nem tűnnek elég részletgazdagnak, egyszerűen nem az a brutális színvonal, amelyet ettől a nagy múltú, úttörő stúdiótól megszoktunk. Félreértés ne essék: a film nem csúnya, nem okoz vakságot, de ennél manapság többet vár már az ember, teszem hozzá, joggal. A lelkek birodalma eleve nagyon minimalista és letisztult, ami jól állt a filmnek, viszont a való világon lehetett volna még csinosítgatni. Azok a lények pedig, akik a másvilágot vezetik... na, azok kinek a fejéből pattantak ki? Roppant groteszkek, ugyanakkor kreatívak és érdekesek. Nehéz igazán hova tenni ezeket az izéket, de az eredetiségük díjazandó. A karakterek összességében ugyan nem túl kidolgozottak, de motivációik és céljaik tiszták, tehát ennél többet jelen esetben nem is követelnék. A közöttük lévő interakció, a párbeszédek emelik olyan magasságokba a művet, amely miatt azonnal instant klasszikussá avanzsál. Apropó, a stáblista legvégén mindenkit vár egy humoros kis extra jelenet, ne legyetek restek bepörgetni addig, neadjisten kivárni, amíg lepereg.