Ha lehetne egy kívánságod, mit kívánnál?
Mondhatni, ez a Wonder Woman 1984 fő motívuma és azon kevés elemének egyike, amiben valóban meg is állja végig a helyét. A kérdésre válaszolva, én mindenképp azt kívánnám, hogy bár jobban használták volna fel a felesleges fél órát, amint a 80-as évek bemutatására pazaroltak el. Hogy miért azt rögtön el is mondom, de előtte egy FONTOS figyelmeztetés! A kritika első fele spoiler mentes lesz a második fele pedig már spoileres. Többek közt azért, mert ez a film is azok közé tartozik, amit igazán akkor lehet véleményezni, ha nem kerülgetjük a forró kását.
Akik behatóan ismerik Wonder Woman eredetét és ha nem is követték végig (hisz szinte lehetetlen is lenne) a 79 éves pályafutását azok nyilván tudják, nem csak a nagyvásznon megosztó személyiség, hanem a képregény rajongók körében is. Ugyanis évtizedek óta folyik arról a vita, hogy melyik az igazi Wonder Woman. A harcos amazon, akit az első részben is láttunk vagy pedig a nő, aki szinte már prófétaként hirdeti a szeretet és az igazság igéjét. Nos, erre a kérdésre most sem kaptunk választ természetesen és talán mindig is ez volt Diana legnagyobb érdeme, hiszen folyamatosan beszéltek, vitatkoztak róla, nem csak a rajongók, hanem az avatatlan nézők is. Viszont, mikor egy filmet jellemez a kettősség az nem mindig erény. Kimondom a nyíltan:
A Wonder Woman 1984 kettőssége okozta a vesztét.
Természetesen a buktától messze van, viszont az elődjéhez nem ér fel, pedig nagyon próbálkozik, talán túlságosan is. Nyilván nem kell ecsetelnem, miért vagyok Patty Jenkins rajongó. Akik nem csak a Wonder Womant látták tőle azok tudják, hogy remek rendező, ha drámáról és felemelő momentumokról van szó. Akciók terén van hová fejlődnie még, de ami talán a legnagyobb gyengesége az az, hogy mindenkinek meg akart felelni. Igazából nem tudom, ez felróható-e neki, hiszen egy olyan szinten elfuserált filmes univerzumban állta meg a helyét és olyan magasra tette a lécet, hogy azt még maga Diana se tudná megugrani. És itt térnék vissza kicsit a kettősségre. Ugyanis bennem is a kettősség érzése kavarog. Rengeteg fiktív női karaktert szeretek, de talán csak egy van, akit csodálok is, az pedig Diana. Ezért is van az, hogy egyszerre szerettem és csalódtam ebben a filmben.
A Wonder Woman 1984 olyan, mint egy tökéletes sütemény, amit imádunk és minden meg van most is benne amiért eddig imádtuk, de a végén ott ülünk és azon morfondírozunk, miért kellett leönteni az amúgy is édes süteményt egy vödör cukormázzal.
Nem értem a rendezőt, miért akart megfelelni mindenkinek, hiszen ott volt előtte a tökéletes ellenpélda, hogy mit ne csináljon egy bazi nagy villogó neon táblán ’Az Igazság Ligája’ felirattal. Persze Jenkins filmje fényévekkel jobb, mint az említett film, de ugyan abban a betegségben szenved. Mostanában úgy érzem, Hollywood elfeledkezett a „A kevesebb néha több.” közmondásról. Nem véletlen nem írtam eddig még a sztoriról, hiszen azt úgyis mindenki tudja valószínűleg. Patty Jenkins 2 órába próbálta beletuszkolni a 80-as évek világát, Diana és Barbara Minerva kapcsolatának alakulását, Max Lord karakterét és egy olyan fontos, de TÉNYLEG fontos mondanivalót, ami hamarosan már NYOLCVAN ÉVE jellemzi Wonder Womant. Ez a film tökéletes példája annak, miért működik jobban a történet mesélés egy sorozatban, mint egy filmben. Míg a 80-as évek bemutatása tökéletes egy olyan sorozatban, mint a Stranger Things például, addig ebben a filmben ez olyan, mintha nyáron felvennél egy téli kabátot. Semmi értelme. Talán túl erős ezt így kijelenteni mert át lehet érezni az akkori világ hangulatát, de a történet szempontjából irreleváns. A készítők, mintha csak bevásárló listán mentek volna végig. Szerepel a listán nagyon sok remek „fogás”, de ha a felesleges részt úgy ahogy van kihagyták volna, akkor tökéletes is lehetett volna.
A film másik negatívuma, számomra különösen, az Barbara Minerva. Akik esetleg nem tudnák, Barbara az egyik, ha nem a legfontosabb ember Diana életében, hiszen nem csak munkatársak, ismerősök, hanem konkrétan legjobb barátnők, szinte már testvérek. Szomorú vagyok, mert Patty Jenkins-től elvártam, hogy tökéltesen mutassa be a DC Comics egyik legjobb kapcsolatát két nő között. Barbarából csak egy sablonos szürke egér lett az amúgy nagyon komplex ragadozó helyett. Félreértés ne essen, az, amit láttunk belőle az remekül meg lett csinálva, de csak a jéghegy csúcsa annak amire talán az egész filmet kellett volna építeni. Ha elhagyták volna a 80-as évek stílusa iránti tisztelgést, easter eggeket és fanservice-t, akkor jutott volna legalább fél óra idő arra, hogy felépítsenek egy gyönyörű barátságot. Nem mellesleg lett volna idő arra, hogy még az átlag néző is megkedvelje Barbarát. A legszomorúbb ebben az, hogy Jenkins kisasszonynak mindene meg volt ehhez, először is a saját tehetsége, hiszen hasonló karaktert már láthattuk anno tőle
’A rém’ című filmben, ráadásként itt volt még neki egy remek színésznő is Kristen Wiig személyében, aki egyébként mindent megtett, amit csak lehetett. De szegény ember vízzel főz, ugye? Talán ez okozta a legnagyobb csalódást számomra. Egy újabb kihagyott ziccer.
A film hibája nem a sok karakter, hanem az, hogy keveset foglalkoztak velük. Pedig idő lett volna rájuk bőven.
Ennyi siránkozás után rá is térnék arra, miért ajánlom a filmet mégis, mitől „Csodás” a Csodanő még mindig, miért tartom jó filmnek, hisz ez talán jobban érdekel mindenkit. Annak ellenére, hogy már így is két olyan fontos részét is említettem a filmnek, amiben mondhatni megbukott van nekünk pár olyan, ami miatt hatalmas hiba lenne kihagyni. Jöjjenek ezek szépen sorban.
Az egyik, Pedro Pascal, mint Max Lord. Ahogy fentebb is írtam Petty Jenkins remek gárdát verbuvált magának és kicsit keserédesen, de örömmel mondhatom, hogy Pedro ellopta a show-t! Az ő karaktere a világ talán legegyszerűbb „főgonosza” ugyanakkor mégis annyira komplikált, mint bármelyik másik ember és ez a legszebb ebben a műfajban. Értem ezalatt az egész filmes világot, nem csak a képregényes műfajt, hogy olyan egyszerű motivációk, mint amikkel Max Lord is rendelkezik a legtöbb esetben hatalmas buktára ítélhetnék bármelyik filmet és azt mondanánk, hogy az unalomig ismételt mesét láttuk megint, de szó sincs erről. Adott egy ember, egy apa, aki mindent meg akar tenni azért, hogy a fia szemében nagynak látszódjon, hogy felnézhessen rá, hiszen neki ez sosem adatott meg. Mindeközben mégis szembefordul azoknak az elveknek, amiket épp követni akart. Talán nem túlzás azt állítani, hogy Diana ezúttal csak egy juhot terelő pásztor. Nem, nem véletlen a hasonlat, de erre majd részletesen kitérek a spoileres részben. Diana és Max Lord kapcsolatában minden megvan, amit a Barbarával való kapcsolatából hiányoltam. Ami csak még szomorúbbá teszi az egészet, hiszen Max és Diana még csak nem is barátok. Azt hiszem, nyugodt szívvel jelenthetem ki, hogy a 2020-as év borzalmas volt de Pedro Pascal így is toronymagasan magáénak tudhatja, hiszen a ’The Mandalorian’ sorozatban is remek és nem véletlen dicsérik. Ráadásként pedig a Wonder Woman 1984-ben is olyan alakítást nyújt, amiért egy percig sem sajnálnám, ha Oscar díjat kapna.
„Az élet szép… de lehetne jobb is.” – Max Lord
A film másik nagy erőssége, nem túl meglepő módon Chris Pine mint Steve Trevor. Talán az ő karaktere volt az, akinél az emberek többsége azt mondta az első infókat látva, hogy: „Miért? Hogy lehet ő megint itt és miért kellett visszahozni? Van ennek bármi értelme?” Nos, örömmel jelentem, nem csak, hogy volt értelme visszahozni, de egy percig sem fogjuk bánni, hogy visszatért. Én legalábbis nem bántam. Anno főleg azért szerettük a Wonder Womant mert egy naiv nőt láttunk, ahogy bevezetik a számára új és ismeretlen világba és mindezt a lehető legegyszerűbb és legtiszteletteljesebb módon tették remekül megkomponálva. Ez ezúttal sincs másképp csak most fordított a szituáció. Most Diana vezeti be Steve-et az ismeretlenbe. Nem köntörfalaznék, Diana és Steve MINDEN jelenete aranyat ér. Szó szerint tűzijátékkal ünnepelték a visszatérését. Persze csak képletesen. Minden egyes ember, akik szerették Diana és Steve kapcsolatát azok most fülig érő szájjal nézhették a képernyőt, hiszen mintha csak egy rajongói fikció elevenedett volna meg. Ugyanakkor egy percig sem volt komolytalan. Néha vicces volt, aranyos és persze ezúttal is komoly szerepe volt Steve-nek abban, hogy Diana az a hős lehessen, akit a rajongók már nagyon régóta ismernek. A film legerősebb jelenetei kétségtelenül hozzájuk kötődnek és Diana olyan tanulsággal fogja folytatni az útját, ami minden bizonnyal elkíséri amíg él. A klisékben az a legszebb, hogy pont azért zavaróak, mert valóságon alapszanak. Míg az első filmben Diana egy naiv kislány szerepében tündökölt és vált harcos amazonná, addig itt egy átlagos emberré vált, aki nem vágyik másra csak boldogságra. Ez pedig Steve.
Itt térnék rá a SPOILERES részre, hiszen muszáj kiemelnem, miért is olyan fontos a Wonder Woman 1984 minden hibájának ellenére. Szóval akiket csak az értékelés érdekel görgessenek lejjebb.
Ahogy írtam, Steve egy személyben teljesíti meg a tanítót, a szerelemet, a célt és a hibázásra való késztetést is. Diana nagyjából már 70 éve gyászolja szerelmét, gyakorlatilag elvonulva éli az életét, míg nem egy naiv pillanatban elsuttogja a kívánságát egy kőnek, ami visszahozza szerelmét, egy másik férfi testében. Ez a történet alapja és valljuk be a többségünk ugyan azt kívánná, amit ő is. Ugyanakkor ez a kívánság olyan mélyre sodorja Dianát, amilyen mélyen még eddig nem láttuk. Nem véletlen mondják, hogy minden kívánságnak ára van. Az ára ezúttal az, hogy minél tovább van az élők sorában Steve, Diana annál gyengébb lesz fizikálisan. És ezt a húzást zseniálisnak tartom, mert tökéletesen mutatja be, hogy mi a következménye annak ha valaki nem tud tovább lépni, legyen szó bármiről. Bevallom én sem tartottam soha színészóriásnak Gal Gadot-ot de azt mindig elismertem, hogy nála tökéletesebbet aligha tudnék elképzelni erre a szerepre. Ugyanakkor ebben a filmben olyan oldalát mutatta meg amit eddig nem láttam. Annyira erős nem volt az alakítása, mint a fentebb is említett Pedro Pascal-nak de az látszik, hogy mindent beleadott és panaszra nem lehet okunk. A hősies pillanatokat eddig is remekül hozta, ahogy az aranyos, felemelő momentumokat is de a Wonder Woman 1984 kimondottan erős a drámában, élén Gal-al és Pedro-val. Képregényekben már sokszor láttam Dianát megtörten de képernyőn olyan hatása volt rám, amit nehéz lenne elmondani. Ahogy azt sem valószínű, hogy valaha elfelejtem, milyen érzéseket váltott ki belőlem, mikor először láttam őt valóban repülni és a láthatatlan repülő sem fog mostanában kimenni a fejemből. Diana első igazi repülése olyan momentuma a filmnek, amit minden drámaíró megirigyelhetne szerintem. Láttunk már hősöket rengetegszer repülni. Superman magasztosan zúz felfelé az égben az ’Acélember’-ben például, de olyat még nem láttunk, hogy a veszteség okozta gyász szó szerint felemeljen egy hőst.
Ami ennél is jobb volt, amit még SOHA nem láttunk szuperhős filmekben, az az, hogy a hős mindenféle harc nélkül nyeri meg a csatát. Ha csak felidézem Diana beszédét, azt ahogy azt felépítették és persze, ahogy Gal előadta, libabőrös leszek tőle. Tudom, hogy sokan panaszkodtak a filmre mert nincs benne sok akció és túl sok a dráma, de én a drámát mindig is jobban szerettem az akciónál. Főleg, ha az jól van tálalva. Azt pedig nem lehet elvitatni Patty Jenkistől és a csapatától, hogy a drámát öt csillagos fogásként tálalták fel.
Gal Gadot pedig tökéletesen hozta a fentebb is említett juhot terelő pásztort, hiszen hihetetlen könnyedséggel terelte az embereket a jó út felé.
"Az igaz hőst nem a hazugság szüli." - Antiope
- SPOILER NÉLKÜL A TOVÁBBIAKBAN -
Tehát a körítés néha kicsit keserédes volt és talán sok is de összeségében egy olyan filmet kaptunk, amit bármikor elővennék. A mondanivalója bármilyen klisés is egyszerűen olyan aktualitással bír, ami mellett nem lehet elmenni. Végezetül de nem utolsó sorban megemlékeznék a film zenéjéről is, amit a zseniális Hans Zimmer alkotott. Wonder Woman rögtön felismerhető dallama ezúttal új feldolgozást kapott, de ugyan olyan epikus ahogy eddig is, ha nem jobban. A látvány mellett talán el lehet menni, hiszen megszoktuk már, hogy jól néznek ki ezek a blockbuster filmek, de Hans Zimmer zenéje olyan pluszt ad a filmhez, amit nem hiszem, hogy magyaráznom kellene azoknak, akik ismerik az ő munkásságát.
Szóval összességében elmondható, hogy a Wonder Woman 1984 nem ért fel az elődjéhez, ugyan akkor mégis olyat nyújt, amit kevés másik film ebben a kategóriában. Ahogy azt fentebb is írtam, a kettősség mércéje jellemzi a filmet és ez igaz az értékelésemre is, hiszen, ha őszinte akarok lenni nem tudom, hogy milyen pontot kellene adnom vagy, hogy adnom kellene-e egyáltalán bármit. Olyan ez, mint mikor tele ette magát az ember karácsonykor sütivel és nem kéne már többet ennie, de mégis eszik mert finom és nem tudja megállni.
Ha valakit csak az érdekel, hogy ajánlanám-e a filmet, akkor nyugodt szívvel mondhatom, hogy igen. Főleg, ha az első részt is szerettétek.
Majdem elfelejtettem: Maradjatok a stáblista után is hiszen egy elég fontos jelenetet látunk ott!
Értékelés: 65-70%
Solt Dávid
További kritikák:
Comments powered by CComment