Eljött a búcsú ideje

A pandémia miatt kialakult mozipremier halasztások hozzávetőleg másfél éve kezdődtek el a Nincs idő meghalni bemutatójának 2020 őszére majd később 2021-re pakolgatásával, remélhetőleg ezen halogatásoknak a sora immár a premier eljövetelével vége szakad, bízzunk a legjobbakban. Egy biztos, a premier dátumok tekintetében a kémek háborúját ezúttal James Bond nyerte, Tom Cruise és Ethan Hunt karaktere átigazolt a 2022-es évre, az idei esztendőre pedig átpasszolta a lehetőséget nagyra becsült angol kollégájának. Ugyanakkor azt érdemes tudni Daniel Craig már öt évvel ezelőtt szögre akasztotta volna James Bond karakterét és a szereppel járó összes nyűglődést, amelyek több mint egy évtizeden át meghatározták mindennapjait, ezek között szerepelt többek között a beskatulyázástól való félelem, a folyamatos testépítéssel járó izom és ízületi fájdalmak, nem beszélve a forgatásokon szerzett sérüléseiről. Hogy mégis viszont láthatjuk őt a nagyvásznakon a hírhedt angol kém szerepében betudható a stúdió által felajánlott dolláresők okozta mámor mellékhatásának, de hogy végérvényében megérte-e az utolsó kiruccanás az MI6 főhadiszállására az alábbi kritika igyekszik rá megadni a választ.

A fonalat nagyjából ott vesszük fel, ahol az előző 007-es kaland, a Spectre véget ért. James Bond szerencsésen visszavonult az életveszélyes küldetésektől valamint az ezzel járó egyéjszakás kalandokon nyugvó magányos életmódtól, első ránézésre végleg megtalálta a boldogságot Madeleine mellett (Léa Seydoux), felhőtlen mindennapjukat azonban hamarosan beárnyékolja egy szörnyű múltbéli rejtély felszínre kerülése, amely nem elég, hogy a Spectre újabb tevékenységével is összefüggésben állhat, de még egy világmegváltó terveket dédelgető rejtélyes figura, Lyutsifer Safin (Rami Malek) is azon igyekszik munkálkodni hogy mindenáron megkeserítse főhőseink nyugodalmas életét.

Az mostanra tökéletesen átlátható, hogy a Daniel Craig által megformált James Bond éra mind az öt filmjének az alapja egy fő szálat képez, mondhatni egy új formátum kezdődött 2006-ban a Casino Royale-al, amellyel az alkotók mindenképp igyekeztek valamit kezdeni, a felgyülemlett ötleteket pedig nem hagyták parlagon heverni, a végeredmény pedig az, hogy négy további epizódot letudva a korábban történtek továbbra is kihatnak főhősünk legfőbb döntéseire, ezáltal minden egyes kalandjaira. Ez a részeken átívelő kapocs korábban nem igazán volt jellemző a 007-es ügynök szövegkönyveire, hogy 2006 óta ez az új irányvonal milyen mértékben működik az sok szempontból megkérdőjelezhető, hiszen az egyes részeket összekötő szálak sok esetben inkább tűnnek mesterkéltnek, mint egy tökéletes gépezet által kijelölt csapásiránynak. Kiváló példa Blofeld karaktere, akiről az előző részben kiderült, hogy korábban bizony minden szálat ő mozgatott a háttérben, lealacsonyítva ezzel az őt megelőző antagonisták minden egyes motivációját. Habár a Spectre egy minden szempontból zsákutcába jutott műre emlékeztet, az alkotók igyekeztek az ott történteket valamelyest zárójelbe helyezni, és egy új rosszfiúval előhozakodni, ugyanakkor valamilyen módon le is kellet zárni a Daniel Craig opuszt, hiszen köztudott volt, hogy a színész nem óhajtozik visszatérni többé.

Ezután kezdődött a rendezőválasztások kálváriája, sok-sok név elhangzott a hírekben, de a végső befutónak egy veterán angol rendező, Danny Boyle került fel a térképre (Napfény, Gettó milliomos, 28 nappal később), vele végül is szerződött a stúdió, Boyle saját forgatókönyvéből dolgozott volna viszont a forgatás előtt pár héttel kreatív nézeteltérések következtében távozott a produkció éléről, egyfajta frusztrációba hajszolva a produkciót. Mondhatni az utolsó pillanatokban fogtak és szerződtettek egy sorozatokon edződött, nagy költségvetésű mozik tekintetében zöldfülűnek számító rendezőt, Cary Joji Fukunaga pedig jött, látott és letett az asztalra egy teljesen átlagos akciófilmet, amelynek megvannak a maga pillanatai főleg az érzelmi oldalról operálva, ugyanakkor tempó, akció és feszültség ábrázolása tekintetében lett még volna bőven hova fejlődnie, ide egy biztosabb kéz bizony nem ártott volna.

A másik igencsak feltűnő probléma a film hossza, 163 perc nagyon sok egy olyan történet kifejtésére, amely bőven letudható lenne 2 órában egy szorgalmasabb vágóolló segítségével. Ha a helyzet nem is annyira kaotikus, mint a Spectre esetében, az egyes döntéseknek pedig komoly súlya van, valamint érezhetően halad is valahová történet, de valamiért az alkotók úgy érezték, hogy a rétestészta elhúzásával, a család beköszönésével Bond magánéleti drámáját minden korábbinál jobban előtérbe helyezik, amivel nem is lenne probléma, ha éppenséggel a világ lehíresebb kémjének személyes drámájára akartunk volna jegyet váltani. Viszont gyanítom, a többség feszültséget, akciókat szeretne látni a vásznakon James Bond neve hallattán és nem pedig a múlt okozta sebek folyamatos feltépésével szembesülni, ha ez a drámatagozat még folytatódott volna Daniel Craig egy újabb szerepeltetésével, a szappanopera jelző is nyugodtan felkerülhetne a műfaji besorolás meghatározásánál.

Mindent összefoglalva egy csúcs és mélypontokkal megtűzdelt szériának lehettünk szem és fültanúi. Akciók és látvány terén az elejétől fogva mindenképp a valósághűségre törekedtek az alkotók, amely a Timothy Dalton féle 80-as évek szériájától eltekintve abszolút nem volt jellemző a korábbi 007-es kalandokra, illetve fogták az egyes részek gerincét alkotó történetszálakat és hol jobb, hol rosszabb megoldásokkal, de összekötötték azokat egymással, ez a fajta megközelítés pedig egy új irányt mutatott az egész Craig éra számára. Ebből a kavalkádból aztán szerencsére születtek örök klasszikusok is (Casino Royale, Skyfall) viszont a nagyobb hányaduk egy valahová mindenképp tartozni kívánó, erőtlen univerzumépítés látszatát kelti, amely alól a Nincs idő meghalni sem lett teljes kivétel, ez pedig végső soron tovább erősíti azt az érzést, hogy néhány év szünet után bizony itt lenne az ideje új életet lehelni ebbe a franchise-ba.

Értékelés: 60%

Keresztesi József