Egy messiástörténet első felvonása.

Korunk legkiemelkedőbb rendezőinek egyike a francia-kanadai származású Denis Villeneuve, aki többféle zsánerben is képes volt már egyedi és lenyűgöző műveket letenni az asztalra. Egyedi látásmóddal rendelkezik, amelyet képes mind a színészvezetésben, mind pedig vizualitásában érvényesíteni. Sikere abban rejlik, hogy a rá gyakorolt művészfilmes hatásokat olyan finomsággal építi be a blockbusterek világába, amellyel a könnyed szórakozásra vágyókat és az elgondolkodtatóbb darabokat kedvelő nézőket is egyaránt be tudja vonzani. Nem vállal sok projektet, ám azokat rendkívüli körültekintéssel és precizitással viszi véghez. Az utóbbi években tudományos-fantasztikus műveket készített (Szárnyas fejvadász 2049, Érkezés), vegyes kritikai fogadtatással, amely talán arra ösztönözhette, hogy próbáljon meg jobban megfelelni a posztmodern korunk által diktált szemléletmódnak. Ami nem kevés vállalás egy olyan regény feldolgozásakor, ami ízig-vérig messiástörténet, száz százalékban rímel az olajválságra, és a régi korok tekintélyelvű szellemiségével van átitatva. Villeneuve mégis belevágott, mert szívügye volt, amely a film minden egyes képkockáján tetten érhető.

Paul Atreides herceg és a Dűne nevű sivatagbolygó történetének már létezik egy mozis (1984), illetve egy televízióra gyártott (2000) feldolgozása (illetve a regény harmadik részének, A Dűne gyermekeinek is elkészítették a minisorozatos verzióját 2003-ban). Míg az első a David Lynch-re olyannyira jellemző felkavaró, „mindfuck” hangulatot árasztó, erősen művészibe hajló, és meglehetősen foghíjas forgatókönyvvel bíró adaptáció lett, addig a tévés feldolgozás a cselekmény pontosabb vonalvezetésére és a világot mozgató intirikák mélyebb bemutatására fókuszált. Az előzmények közül bűn lenne nem megemlíteni még a minden idők talán legvitatottabb el nem készült filmjét, a chilei-mexikói származású rendezőzseni, Alejandro Jodorowski szerelemprojektjét, amelyben a hetvenes évek gyakorlatilag összes csodabogarát sikerült összetrombitálnia, hogy tető alá hozza a Dűne című regény meditatív-pszichedelikus, majd’ hétórás játékidejű, szélesvásznú feldolgozását. Mindezen előzmények fényében Villeneuve pontosan tudta, hogy már elmúltak azok az idők, amikor a fentiek tökéletesre csiszolt változatainak egyikét kellene létrehoznia, és egyébként is másképpen élte meg a regényt. Nagyon helyes döntést hozott, amikor elhatározta, hogy nem egy, hanem két részben fogja elmesélni a történetet, így bőven jut majd idő a legfőbb karakter személyiségfejlődésének teljes útját bemutnia, és a világban is képes lesz valamennyire elmélyedni.

Az első részben az Atreides család küldetését és bukását követhetjük nyomon. A Galaktikus Impériumban létezik egy bolygó, amelynek gigászi sivatagi teremtményei, a homokférgek egy különleges, hallucinogén anyagot, a fűszert termelik meg. Ez az anyag páratlan lehetőséget nyújt az elme számára: agyunk képessé válik a valóság határainak kibővítésére, a lehetséges jövőképek befogadására és értelmezésére, emellett felszabadítja a blokkolt, tudatalatti észlelésünket, mintha kapnánk egy újabb érzékszervet. Mivel az intergalaktikus utazások során elengedhetetlen anyaggá válik a fűszer, ezért a birodalom legfőbb kincsévé válik, kitermelését és kereskedelmét szigorú monopóliumokkal szabályozzák. A történetbe akkor csatlakozunk bele, amikor a bolygón a Harkonnen-dinasztiát fosztják meg a termelés jogkörétől, és haladéktalanul el kell hagyniuk a bolygót. Helyettük az újabb megszállók az Atreidesek lesznek, akiknek vezetője az igazságos és nagyon is emberi karakter, Leto Atreides békére és kompromisszumra akar törekedni az őslakosokkal, a fremenekkel. Eközben a hedonista Harkonnen báró azonban nem hagyja annyiban a dolgot, és puccsra készül. A történet főhőse Leto fia, Paul, aki édesanyjától természetfeletti mentális képességeket örököl, és idővel betölti a számára kijelölt utat, amelynek értelmében egy véres polgárháború során felszabadítóvá, messiássá válik.

A cselekmény tehát egyszerre rendelkezik aktuálpolitikai, történelmi regényes, ökológiai, sci-fi, illetve fantasy elemekkel, és mindezek közt megtalálni a kellő egyensúlyt szinte lehetetlen vállalás. Fontos azonban, hogy a szereplőket kellő alapossággal helyezzük el e világ koordiátarendszerében, különben cselekedeteik súlya, motivációjuk és a hozzájuk való viszonyunk egyszerűen odavész. A film talán ezen a ponton bukik el. Fontos lett volna, hogy ugyanazt azt undort, sőt iszonyt érezhessük, amelyet az 1984-es, Kenneth MacMillan által életre keltett Harkonnen báró váltott ki belőlünk. Ő egy velejéig romlott, kiszámíthatatlan, kifejezetten gusztustalan, és néha nevetségesen kisstílű, máskor pedig félelmetes antagonista volt. A 2021-es adaptációban Stellan Skarsgård egyértelműen egy időskori Marlon Brando-figurát fogott meg (Apokalipszis most, Dr. Moreau szigete), ám ez az alakítás kevés volt ahhoz, hogy kellő viszonyítási alapot érezhessünk az Atreidesek cselekedeteinek tisztességes mivolta felől. A kétpólusúság hiányában ők is csupán megszállókká, nem pedig felszabadítókká válnak. Holott a színészvezetésre és azok játékára az égvilágon semmilyen panaszunk nem lehet. Timothée Chalamet ideális választásnak bizonyult a herceg megformálására. Kérdés azonban, hogy mennyire lesz képes a második részben e rendkívül összetett karakter másik, sötétebb, és jóval nagyobb színészi kihívást igénylő oldalát is megfognia. Bízzunk benne, hogy meg fogja oldani. Mellette talán az anyját alakító Rebecca Ferguson kapta a legtöbb teret, hogy kellőképp kibonthassa a karakterét, és kimondottan jól vizsgázott. A további szereplők, Oscar Isaac, Josh Brolin, Javier Bardem, Jason Momoa, Sharon Duncan-Brewster, és a sort még sokáig lehetne folytatni, mind-mind szépen simultak bele a sivatagi világ forgatagába.

Aki a látványvilág miatt ül be a mozira, annak garantáltan le fog esni az álla. A dizájn és a kivitelezés kreatív és részletes. Az űrhajók, a városok, a belső terek, a régmúltat és a jövőt idéző technikai megoldások, egészen a legutolsó köpenyszegélyig tökéletesen átgondolt koncepciót sejtetnek. Az operatőri munka egyszerűen remekel. Jó nézni, jó elmerülni abban, amit látunk. Szívesen barangoltam volna még ezeken a poros utcákon, továbbhaladtam volna a tróntermeken, belenéztem volna az ott élő szolgák és katonák mindennapi életébe. Természetesen az ikonikus szörnyetegek, a homokférgek is ötletesen voltak bemutatva, bár minden bizonnyal nem véletlen, hogy az első részben még nem láthattuk őket teljes valójukban. Ami azt illeti, gyakran támadhat olyan érzésünk a film nézése során, hogy a rendező szándékosan nem akarta az összes puskaporát ellőni, mert ezek mind-mind megágyazhatnak egy grandiózusabb, elementálisabb, és remélehetőleg sötétebb tónusú folytatásnak. Kivételt jelent ez alól a zene, amely erőteljesen épít a dobokra és a disszonáns alapú kórusbetétekre. Persze nem is várunk kevesebbet egy olyan névtől, mint Hans Zimmer...

A pándémia miatt csaknem két évet kellett várnunk a Dűne bemutatójára, de talán nem is baj, hogy így alakult. Bár a történet és maga a mű is minden bizonnyal akkor ad majd egy teljes képet, amikor a második rész is kijön, mégsem kell rossz szájízzel és hiányérzettel elhagynunk a termet. A 2021-es Dűne egy komplex, látványos és átgondolt alkotás, amely nem csupán méltó folytatása Villeneuve grandiózus filmográfiájának, de a regény rajongói számára is kedvelt feldolgozás lesz.

Értékelés: 85 %

Bozó Katalin