Pán Péter, az úszómedence meg az időhurok
Az év elején megtartott Sundance Filmfesztiválon a legnagyobb meglepetést ezúttal egy első hallásra könnyű szórakozást nyújtó, nyári lityilötyinek tűnő mozi okozta, amelynek valószínűleg a harsányra vágott előzetes is alaposan megágyazott. Adott az időhurkos alapötlet, ami, lássuk be, akár egy igen sokszor viselt, kopottas zakó celluloid megfelelője is lehetne. Csakhogy ezt a zakót Andy Siara forgatókönyvíró kivette a gardróbból, leporolta, merészen átszabta, majd rápakolt pár vagány kiegészítőt, és az egészet kirakatba állította. Jól tette? Naná!
Adott egy esküvő a kaliforniai Palm Springs mindig forró városkájában, a sivatag szélén. Adott egy fiatalember, Nyles (Andy Samberg), aki látványosan nem tud mit kezdeni magával ezen a rendezvényen, vagy inkább túlságosan is látványosan viselkedik, mintha már előre tudna mindent. Ez a viselkedés egy hangyányit fel is tűnik a lelkiismeret-furdalástól szenvedő Sarah-nak (Cristin Milioti), aki meglehetős szorgalommal barátkozik a bárpultnál felszolgált lőrével. Nyles hamar elcsábítja őt, és mikor egy közeli barlangnál be is teljesedne tiszavirág-életűnek tűnő afférjuk, az események váratlan fordulatot vesznek, és Sarah azon kapja magát, hogy újra az esküvő reggelén ébred az ágyban, Nyles pedig sztoikus nyugalommal végzi napi semmittevését, hiszen ő már korábban bekerült ebbe a végtelenített időhurokba. A sztori tehát amiatt érdekes, mert nem egyetlen hős éli át újra meg újra ugyanazt a napot, hanem ketten vannak, ami kiváló táptalajt biztosít egy teljesen más szinten való újragondoláshoz. Természetesen Max Barbakow rendező elmehetett volna egy teljesen elmebeteg irányba is. Az Andy Samberg gigantikus állkapcsán állandó jelleggel megülő félmosoly ezúttal csak visszafogottan uralta a vásznat, pedig bőven fel voltam készülve a feszengős poénokra is (mondjuk egy folyton visszatérő, meztelenkedő nagybácsi, vagy hogy a főhősnőnek pont ezen a napon vannak menstruációs görcsei). Ilyesmiről szerencsére szó sincs, még a film közepén elhelyezett táncjelenet is maximum bájosan furcsa. Persze alacsonyan szállnak a b@zdmegek, és fekete humorból is kapunk egy egészséges adagot, de az igazán rövid, mindössze másfél órás játékidő alatt a pörgős cselekményvezetés egyszerre próbál meg a dramedyk biztonsági talaján megmaradni és üzenetet is közvetíteni. Egy nagyon aktuális és fontos üzenetet: a Pán Péter szindrómából való kitörés emberfeletti nehézségét. Igen, ez a film egyfajta allegóriája korunk egyik legproblematikusabb tömegjelenségének: a felnőni nem akaró, a mamahotelben tespedő fiatalok kényelmes, de kínzóan céltalan és egyhangú mindennapjainak. Ezúttal egy igazi harcos Wendy kerül a Pán Péterünk mellé, és ez az ő hatalmas szerencséje. A lezárás pozitív végkicsengésű, de gond nélkül belefért volna a drámaibb befejezés. További pozitívumként említhető még a szerencsés casting. A színészek olyan könnyedén hozták a karaktert, mintha már évezredek óta újra meg újra kellett volna élniük a forgatási napot! Mindenhol éltetik a Samberg és Milioti közötti kémiát, és ez nem véletlen – valóban kiválóan rezonálnak együtt. J. K. Simmons egy különös mellékszerepben lubickolhatott, és látszik rajta, mennyire élvezte. Amit viszont nagyon sajnáltam, és ez egyértelműen forgatókönyvírói hiányosság, hogy gyakorlatilag semmi időt nem hagytak a nagy potenciált rejtő többi mellékszereplőnek, akikből fájdalmasan keveset kaptunk. A helyzetkomikumok persze így is adva voltak, hála a jó alapötletnek.
A Palm Springs nehezen skatulyázható be egyetlen műfajba, és talán felesleges is. Első látásra egy nyári feel-good mozi, jól elhelyezett vígjátékelemekkel, de ha alaposabban ránézünk, máris előbukkan a sztori egészén átívelő drámai szál, amelyet kár félvállról venni, mert nem enged el minket mondanivaló nélkül.
Értékelés: 70%
Bozó Katalin
További kritikák:
Comments powered by CComment