Megüti a mércét

Fekete Özvegyet senkinek sem kell bemutatni, aki ezen sorokat olvassa, a Vasember 2 óta eltelt 11 évben, ha nem is megszámlálhatatlan ellenben tömérdek mennyiségű Marvel filmben szerepeltették Van Damme-ot megszégyenítő pörgő-forgó rúgásait, és persze ne feledkezzünk meg a hol szőke, hol vöröses frizurában tündöklő csinos kis pofijáról sem. Amivel Kevin Feige és csapata viszont hosszú idők óta adós volt számunkra az egy önálló, egész estés debütálása a karakternek, amely, habár szinte minden szempontból megkésettnek érződik a stratégiai döntések, illetve a mindenkit megtépázott COVID okozta csúszások forgatagában, de végül csak berúgta a mozik ajtaját, hogy immár 2020 tavasza helyett az idei nyár legforróbb napjaiban csalogassa a nagyérdeműt a  tökéletes hőérzetet adó, erősen klimatizált mozitermekbe.

Natasha Romanoff (Scarlett Johansson) nincs velünk többé, a Bosszúállók: Végjátékban mi nézők igyekeztünk könnyes búcsút venni tőle, habár az alkotók részéről némileg háttérbe szorították a gyászával kapcsolatos mozzanatokat, Tony Stark természetesen ott is ellopta a showt, nem véletlenül, hiszen akkor már nagyrészt mindenki tudta, hogy a Fekete Özvegy visszafog térni, hogy egyszer és mindenkorra megismertesse velünk múltját és háttértörténetét, amelyre korábban az Ultron korában már némi utalgatást sikerült elcsípnünk. A fonalat közvetlen az Amerika kapitány: Polgárháborúban végbement csetepaté után vesszük fel, Natasha az utolsó pillanatban átállt Amerika kapitány oldalára így kénytelen menekülni az amerikai kormány elől, egy régi ismerőse közbenjárásával Norvégiában sikerül meghúznia magát, de ne legyenek illúzióink, mindannyian tudjuk, hogy főhősnőnk fiktív élete kalandokkal teli, igy nem is marad sok idő a pihenésre, Natashát óramű pontossággal szólítja a múltja mi pedig a fejleményeket várva dörzsölhetjük a tenyerünket, hogy néhány akciószekvencia ebédszünetében ugyan mit is találtak ki az alkotók a Fekete Özvegy eredettörténetével kapcsolatban. Talán nem is meglepő hogy a család (Halálos iramban után szabadon) kártyát húzták elő a tarsolyukból, manapság ugye nagyon népszerű téma, erre mindig lehet alapozni, bemutatást nyer egy, a múltban keserű szájízt hagyó pótapa-pótanya páros (David Harbour, Rachel Weisz) és még Natasha Romanoff mostohatestvére, Yelena Belova (Florence Pugh) is tiszteletét teszi hogy egy kiadós budapesti bunyót követően együtt vegyék fel a harcot a láthatatlan, a többi Fekete Özvegyet (ó, de még mennyi van) különböző eszközökkel markában tartó fenyegetéssel.

A sokáig láthatatlan fenyegetést Ray Winstone kelti életre, népszerű karakterszínész tucatnyi szereppel a háta mögött (Beowulf, a Tégla), itt sem sikerült kibújni a mellékszerep bűvköréből, jó ha 20 percet szerepel a vásznon nem beszélve arról hogy  talán az egyik legsótlanabb Marvel főgonosz megformálása jutott számára, becsületére legyen írva ebből nagyon senki más nem tudott volna többet kihozni, papírvékonnyá avanzsált motivációja a röhej kategóriát simán megüti, kár, hogy a forgatókönyvírók nem igazán erőltették meg magukat a karaktere esetében. A film tempójának egyenletlenségéért pedig az egyes családtagok bemutatásának időrendi felosztása a felelős, valaki némileg több időt kap a kibontakozásra (Harbour, Pugh) viszont Rachel Weisz karaktere valamelyest kilóg a sorból, belé sem sikerült annyi energiát fektetni, hogy egyértelműen odaállítható legyen a többiek mellé. Viszont, amire összeáll a csipet-csapat, egymást látványosan erősíteni tudják, ekkorra már jöhetnek a szokásos Marvel viccelődések és működik a kémia a tagok között, a CSALÁD szó ebben az esetben valós értelmet nyer és tudunk szurkolni minden egyes karakternek, mondhatni elviszik a hátukon a filmet.

Akciófilmről van szó, ennek rendje-módja szerint kezdünk, Cate Shortland rendezőnő asszisztálásával egyik látványos jelenetből a másikban találjuk magunkat, amely bő 30 perc után az előre már beharangozott budapesti utcai üldözésekben tetőzik. Tényleg szemkápráztató ahogy a Tél katonáját és a Bourne filmeket megidéző, földhözragadt akciójelenetek közepette hőseink egyik pillanatban még háztetőkön keresztül ugrálnak és tucatnyi emberen verekszik át magukat, a másik pillanatban pedig a rakparton szervált kocsijukkal beszaltóznak kedvenc hazai metróváróink egyikébe. Talán mindezen jelenetek túl hamar is csapódnak a retinánkba mivel ezt követően már csak a szokásos Marvel látvány finálé tartogat egy-egy nagyobb akciót az arra éhezők számára. Addig is Fekete özvegyünk tesz arról, hogy jó néhány segget szétrúgjon, némileg árnyalva a képet azzal, hogy a korábban szédítő tempó feláldozásának oltárán múltjának fénypontjai és árnyoldalai a második etapban fokozatosan napvilágot látnak. A talpalávalót a Hans Zimmer zeneiskolából szabadult, majd később magát önállósító Lorne Balfe húzza több-kevesebb sikerrel, egyértelmű, hogy a legfülbemászóbb dallamokat vászonra varázsló korszakán már túl van emberünk (Mission: Impossible – Utóhatás), itteni munkája néhány éves karrierjének elejére jellemző háttérzajnak megfelel, bár kétlem hogy ez volt a cél, tippre későbbi harsonái hamarosan eltűnnek a filmsorozatok világában.

A fentieket összefoglalva kijelenthető, hogy egy, a nagyátlagba gyönyörűen beleolvadó Marvel film kerekedett a Fekete Özvegy eredettörténetéből, és hogy ez nekünk mennyire jó? Egyrészt a Marvel 24. alkotása tökéletesen elvegyül az univerzum középmezőnyében, készült már tőle jobb, de rosszabb film is. Másrészt Egy-két buzdító szóba temetkezve kijelenthető, hogy annak a néhány, magyar oldalakon megjelenő, kifejezetten fanyalgó kritikáknak nem feltétlenül kell jelentőséget tulajdonítani, nyugodtan ellehet menni beülni, és megnézni Natasha Romanoff és családja földrészeken átvágtató akcióbombáját, elvégre nagyszabású Marvel filmet 2019 óta nem láthattunk a mozikban, igazi gyomorrontást csak abban az esetben okozhat ha valakinél már valahol 2016 környékén kipukkadt a lufi és már akkor is csak legyinteni tudtatok ezekre a mozivásznakat jelenleg uraló celluloid szörnyekre.

Értékelés: 65%

Keresztesi József