A sorozatnak vége, de az élet megy tovább
Ismét búcsúznunk kell egy nagyszerű sorozattól, hiszen pár héttel ezelőtt debütált a Netflixen a BoJack Horseman hatodik, egyben záróévadának második fele. A kezdetek óta elképesztően nagy karakterutat járt be az alternatív Hollywood (bocsánat, a Diane-incidens után már csak Hollywoo) emberek és antropomorf állatok sokasága, és várható volt, hogy a lezárás valami grandiózus, gondosan megírt feloldást fog hozni magával. Csalódnunk ezúttal sem kellett; a finálé egyszerre volt hátborzongató és megható, és ezzel sikerült az alkotóknak bebizonyítaniuk, hogy ezúttal sem vették félvállról a feladatukat.
A cselekmény rövid vázolása miatt minimális spoilert fog tartalmazni az írás!
Az ötödik évad végén BoJack komoly döntésre szánta el magát; bevonult a Pastiches nevű (a valóságban a malibui Passages) alkohol- és drogrehabilitációs intézetbe, amit inkább nevezhetnénk egy hatalmas luxusszállodának, mint gyógykezelési központnak. A kezdeti nehézségek után meglepően hamar fel tudja venni a józanság ritmusát, s míg a világtól elzárva, biztonságos környezetben próbálja tisztázni magában a múltját, addig a többiek életében is fontos változások következnek be. Párkapcsolatok szöknek szárba és mennek tönkre, felüti fejét a karrier és az anyaság egyensúlyának témaköre, emellett egy groteszk szál kapcsán azt is végignézhetjük, mennyire hiábavaló tud lenni a tényfeltáró újságírás, ha a világgazdaság Moby Dickjével, egy korlátlan hatalmú nagyvállalattal akar valaki ujjat húzni.
Az évad második fele egy határozott huszárvágással ugrik fejest egy nagyon is következetes fordulatba, amely azt járja körül, hogy hiába próbálunk tiszta lappal új életet kezdeni, előbb vagy utóbb szembe kell néznünk korábbi tetteink következményeivel. BoJacknek pedig igen-igen sok van a rovásán (az egyik epizódban össze is kell gyűjteniük egy iskolai táblára a baklövéseket. Aztán egy másikon kell folytatniuk…). Az az érdekes, hogy BoJack bűneinek lajstroma erősen súrolja a kriminalisztikai kategória határát, de valahogy csak ekkorra kristályosodik ki tetteinek valódi súlya. A kérdés csak az, hogy van-e kiút ebből a helyzetből? A sorozatkészítők többféle forgatókönyvvel is megajándékoznak bennünket, ugyanis először mindentől megfosztják a főhősüket, ami valaha is számított neki, aztán szó szerint megjárja a poklot (Dante Isteni színjátékának és a középkori haláltáncok csodálatos megidézésével – az évad csúcspontja), végül pedig a törvény keze is utoléri. Hiába tudtuk azonban, hogy BoJack nagyon is megérdemli a teljes bukást, valahol magunk is arra vártunk, hogy elnyerhesse az erkölcsi feloldozást. Ezzel valószínűleg az alkotók is így lehettek, mert legnagyobb megelégedésünkre szép lezárást kap a sorozat, amely során minden egyes fontosabb szereplő eljut egy olyan fejlődési állomásra az életében, ahol már képes lesz kiteljesedve folytatni a hétköznapjait. Ne számítsunk itt papírzsepis-szemtörölgetős fináléra; a lényegében csak hosszú párbeszédekből álló befejező rész egyszerre csendes, szép, ugyanakkor ismét csak képes a mély tartalom közvetítésére. Hiszen ki ne futna bele élete derekán abba a kételybe, hogy milyen hatással voltak személyiségünk fejlődésére azok az emberek, akik régen az egész világot jelentették, ma viszont már semmit sem tudunk róluk? Képesek vagyunk-e megbocsájtani nekik és önmagunknak, és őszinte mosollyal szembenéznünk tükörképünkkel minden áldott reggel? Ezekre a kérdésekre nem kapunk direkt válaszokat, csupán néhány sorson keresztül élhetjük át, hogyan lehet ezt annyi rossz döntés meghozatala után is méltósággal elfogadni.
Mindezek bizonyítják tehát, hogy a BoJack Horseman nem hazudtolja meg önmagát – pontosan azt a minőséget és mélységet kapjuk tőle, amelyet korábban is nyújtani tudott. Kevés olyan sorozatot lehetne felhozni, amely teljes hosszában képes egy kiegyensúlyozottan magas színvonalat hozni. A BoJack hat évada során még a filler epizódok is jelentősen gazdagították az összképet, ahol viszont beindult a cselekmény, ott vagy a szóviccbűnözést emelte művészi magasságokba, vagy pedig a drámai vonal vált fájdalmasan feszengőssé. Időnként erősen sajnáltam, hogy nem tősgyökeres amerikaiként nézem a sorozatot, hiszen akkor valószínűleg a legtöbb vizuális és verbális utalást, poént elcsíphettem volna. Azonban ennek hiányában sem érzem, hogy kizártak volna valamiből. A BoJack Horseman roskadásig tele van univerzálisan érthető tartalommal, amely miatt bárki meríthet belőle, aki nyitott erre a bizarr, teljesen kifordított hollywoodi görbetükörre.
Értékelés: 90%
Bozó Katalin
További cikkek, kritikák:
Comments powered by CComment