Egy hangyányit félrement

A hangya filmek harmadik részével beindult a Marvel univerzum 5. fázisa, bár ennyi MCU karakter és eseményfilm után lassan feleslegessé válik nyomon követni jelenleg milyen stádiumban mozgolódik ez az óriási gépezet, amelyet továbbra is Kevin Feige árgus szemekkel felügyel, a futószalagon gyártott képregényfilmek pedig továbbra is meghatározó pontként fognak szolgálni a mozi jelenlegi színvonalát illetően, ha tetszik, ha nem. Visszatérve a hangya legújabb kalandjaira Peyton Reed ismételten visszatért, hogy rendezésével emelje (vagy inkább kukázza) a film színvonalát. A film habár azzal a szándékkal készült, hogy a rajongóknak egy átfogó betekintést adjon a szuperhősközpontú univerzum következő néhány évének eseményeiről, ugyanakkor a kész művet megtekintve ez inkább tűnik egyfajta beváltatlan ígéretnek, ennek pedig szimplán az az oka, hogy a közönség sokat várt a népszerű képregényfilm-franchise-tól, és bár az ellenlábas Kang érdekes karakterként tűnik ki, ennek ellenére a harmadik Hangya felvonás az egyik legbárgyúbb alkotás, amit a Marvel valaha is kiadott a kezei közül.

A Jeff Loveless által lekörmölt forgatókönyv szerint Scott Lang (Paul Rudd) a lehető legvidámabban éli hétköznapjait, könyvet írt és adott ki a korábban megélt világmegmentő kalandjairól, mellette pedig szoros viszonyba kerül Hope-al (Evangeline Lilly), valamint Hope szüleivel való kapcsolatára sem lehet panasza, Hank Pym (Michael Douglas), Janet (Michelle Pfeiffer) meglepően jó após/anyós jelöltnek tűnhet számára. Határtalan boldogságába az immár tinédzseri éveit élő lánya, Cassie (Kathryn Newton) igyekszik belerondítani mindeközben Janet folyamatosan vonakodik elárulni bármit is azokról az évtizedekről, amelyeket a Kvantumbirodalomban töltött a kimenekítése előtt, Cassie pedig ebbe beletörődve csendben kutatómunkába kezd, hogy többet megtudjon erről a titokzatos és veszélyes világról. Kutatása végezetül nem várt fordulatot követel amelynek eredményeképpen a fő karakterek a saját bőrükön tapasztalják meg miként is élhetett Janet odalent 30 évig.

A film tehát egy újabb Marvel környezetet igyekszik feltérképezni, ezúttal a kvantumbirodalomként ismert mikroszkopikus univerzumba nyerhetünk betekintést, ettől függetlenül sajnos az ismételten nem várható el, hogy az új világba csöppent hangya végre kitápászkodjon a langyos középszer mocsarából. Az unalmas narratíva, a gyenge karakterfejlődés és karakterhasználat, valamint a több helyen immár Marvel védjegyként szolgáló rendkívül gyatra CGI továbbá a végtelennek tűnő, zöldvászonra pakolt díszletek azt az érzetet keltik mintha csak egy közepes minőségű rajzfilmre ültünk volna be. Mindezen negatív élmények pedig egy olyan kasszasikernek ítéltetett filmben tűnnek fel, amely öt percnél hosszabb ideig sohasem képes lekötni a nézőjét, és nincs benne semmi, de tényleg semmi eredeti vagy különleges ötlet ami esetleg hozzájárulna a szuperhős műfaj felpezsdítéséhez.

Jonathan Majors fantasztikus Kang szerepében ugyanakkor szerepeltetése pont a gyatra és repetitív kerettörténet miatt nem éri el azt a hatást, amelyet terveztek számára. A színész ismét bebizonyítja, hogy karizmája és játéka elegendő ahhoz, hogy olykor-olykor lendületet adjon a filmnek, a visszaemlékező képsorok, amelyek a Janet-el való találkozásáról tájékoztatják a nézőt, a film legjobb pillanatainak bizonyulnak. Bármennyire is hatásosak ezek a jelenetsorok, a felépített, Star Wars univerzumára hajazó, mesebéli lényektől hemzsegő világ szinte kong az ürességtől. A Marvel filmekre oly jellemző gyerekes humor pedig egy igazi gyomrost ad a hangya harmadik részének, szinte az összes viccesnek szánt jelenet szekunderszégyent válthat ki bárkiből, még szerencse, hogy van ennél lejjebb, a Thor 4 pozíciója biztonságban van, továbbra is a képzeletbeli első helyen csücsül, otromba poénvilága a Marvel univerzum legalja.

Már két éve is csak döcögött ez az univerzum, viszont mára sajnos elérkeztünk arra a szintre, hogy kimondható legyen, Marvel ide-oda, de A Hangya és a Darázs: Kvantumánia nyugodtan kihagyható moziban, senki sem veszít vele semmit, ha kivárja a Disney+ premiert. Épp itt az ideje Kevin Feige pénztárcáját kevésbé kitömni mivel a vak is látja, hogy amíg a bevételek és a nézők kitartó támogatása nem csökken, addig a stúdió is csak hátra dőlve számolgatja a dollármillióit ahelyett, hogy a koncepcióváltás fogalmával barátkozna.

Értékelés: 50%

Keresztesi József