Tündérország sötét oldala
Mivel szeretem a fantasy műfajt, azon belül pedig az urban fantasy (valós, modern környezetbe helyezett misztikus/varázslatos elemekkel vegyített történet) különösen nagy kedvencem, az előzetes promóciók ellenére úgy döntöttem adok egy esélyt a Netflix egyik idei új üdvöskéjének, a Végzet: a Winx Saga című sorozatnak. A promóciók szerint ez a Winx Club, egy animációs gyereksorozat élőszereplős adaptációja, amiből ugyan egyetlen részt sem láttam soha, de némi utólagos utánajárást követően sikerült megállapítanom, hogy a mesei alapokon és néhány karakter nevén kívül szinte semmit sem vettek át a sorozat alapanyagából, így önállóan, mindenféle előismeret nélkül is működőképesnek kellene lennie. Azonban a Végzet: a Winx Saga nem azért hasal el, mert nem jó adaptáció, hanem azért, mert saját jogán is meglehetősen sok sebből vérzik.
A széria már az első pillanatban kifejezetten sötét tónust üt meg, mikor is egy elkóborolt birkái után az erdőben kutató pásztort lemészárol egy természetfeletti szörnyeteg. Ezután megismerjük a történet főszereplőjét, egy Bloom nevű tűztündért (Abigail Coven), aki épp megkezdi tanulmányait az Alfea nevű bentlakásos varázsiskolában. Itt ismerkedik meg a Sky nevű „specialista” növendékkel (Danny Griffin), majd a lakótársaival, akik mind más-más tündér alfajba tartoznak – föld, víz, fény, elme – és megtudjuk, hogy Bloom – a nézővel együtt – épp csak most kezd megismerkedni a tündérek mágikus párhuzamos világával, mivel eddig az emberek között élt, és hétköznapi emberek nevelték fel. Alfea igazgatónője, Farah Dowling (Eve Best) hozta a lányt az iskolájába, és hamar kiderül, hogy rengeteg dolgot elhallgat Bloom elől, többek között a valódi származását illetően. A tündérlányok hamarosan belegabalyodnak a tinédzserekre jellemző érzelmi viharokba, áldozatul esnek a tomboló hormonoknak, küzdenek a beilleszkedéssel, miközben varázsolni és harcolni tanulnak, és ráadásul még a nyitányban felvezetett szörnyek is veszélyeztetni kezdik nem csak az iskolát, de az egész tündérvilágot, plusz az ifjúságot istápoló idősebb mentorok múltjának sötét titkai is árnyékot vetnek az amúgy is komplikált iskolai életre.
Mindez elsőre elég érdekesnek is tűnik, annak ellenére is, hogy a sztori alapvető elemeit a készítők nyilvánvalóan rengeteg, rengeteg korábbi sikeres fantasy és egy egyéb mű ötleteiből fércelték össze (a sorozat egy ponton még önreflexív is ebből a szempontból, mikor a tündérlányok a Harry Potter regényekkel viccelődnek), azonban nagyon hamar szembesül vele az egyszeri néző, hogy ez a sok helyről összelapátolt ötlethalmaz igencsak instabil. A legelejétől fogva kérdések merülnek fel ennek a valósággal egy térben, azzal párhuzamosan létező tündérvilágnak a működésével, logikájával kapcsolatban, amikre sosem fogunk választ kapni. Rejtély például, hogy annak ellenére, hogy a tündérek láthatóan magukévá tették a modern emberi technológia bizonyos darabjait – okostelefonok, terepjárók, kevlár, stb. – a fegyveres harcra képzett specialisták mégis kardokkal és íjakkal bohóckodnak. Nem igazán világos az sem, hogy Alfea tulajdonképpen iskola, vagy katonai kiképzőközpont, mivel az egyik pillanatban a tündérek még éppen csak a varázserejük alapjaival ismerkednek az osztályteremben, aztán a következő lépcsőfok már az, hogy a küzdőtéren gyakorolják a specialistákkal, hogy vessék be harcban a hatalmukat. A specialisták szerepe egyébként is zavaros, mivel ezek a srácok láthatóan nem élnek mágiával, tehát ők nem tündérek, esetleg valami más alfajba tartoznak? A jelenlétük és kiképzésük is elég értelmetlennek tűnik, mivel a varázsló társaik képesek brutális tömegpusztító varázslatokra, így pedig ezeknek a nevetséges capoeira-vívóleckéken edződő fiúknak a hatékonysága és szükségessége enyhén szólva megkérdőjelezhető. Egyáltalán miért képezik harcra a tinédzsereket? Az is kiderül, hogy az iskolát még börtönnek is használják, de miért? A zagyvaságokat még hosszasan lehetne sorolni, de a Végzet: a Winx Saga nagyvonalúan eltekint attól, hogy konzekvens alapokat biztosítson a történetének, ellenben nagyon is nagy hangsúlyt fektet a karakterdrámákra, amelyekből sok van, de legalább nem is lehetnének sablonosabbak.
A tinédzser tündérlánykák évődése a tesztoszteronhuszár fegyverforgatókkal, és az „épp ki mit hallgat el ki elől” meg a „ki kire van rágerjedve” jellegű mondvacsinált problémák igazán csak a felnőtté válás útján éppen elinduló közönség érdeklődésére tarthatnak számot, de ez a sok paranormális románc a legkevésbé sem igényli a sötét színezetű misztikus háttérdíszletet. Ha már a háttérben meghúzódó misztikumnál tartunk, nem lehet elmenni szó nélkül amellett, hogy a nagy, mocskos titok, ami összeköti az iskola tanárait, akkora logikai bukfenc, hogy nem is értem, hogyan adhatják elő annyira vérkomolyan. Spoiler nélkül legyen elég annyi, hogy valaki nem mondott el valamit, amit pedig gond nélkül elmondhatott volna, sőt, még meg is könnyítette volna vele a saját dolgát, és a körülötte lévők életét, de nem, mert csak. A titkolózásból amúgy is indokolatlanul sportot űz minden szereplő, mindezt pedig úgy tálalja a sorozat, mintha bonyolult rejtélyek és összeesküvések hálója lenne, holott csak minden ésszerűséget nélkülözve a szereplők úgy döntenek, az utolsó utáni pillanatig kussolnak mindenről. Nonszensz.
A karakterek között épp emiatt a túllihegett sumákolás miatt, na meg a túltolt tini vagányokdás miatt is nagyon kevés tarthat számot a néző szimpátiájára. A Végzet: a Winx Saga annyira erőlködik, hogy komolyan vegye magát, a sok káromkodással, droghasználattal, tinédzserszexszel, vérontással, mégis a párbeszédek zöme és a történet egésze miatt egyszerűen infantilis az egész. A megvalósítás is jócskán hagy kívánnivalót maga után, jól láthatóan igyekeztek a lehető legtöbbet spórolni a forgatási helyszínek költségein, a szörnyek és varázslatok speciális effektjei Bloom néhány tűzijátékát leszámítva borzasztóan ócskák, a harci koreográfiák komikusak, a kellékkardok pengéje látványosan hajladozik, és mikor a specialisták horgolt pulcsijára páncélzatként hivatkoznak, az több mint mulatságos.
Összességében érthető a Netflix próbálkozása ezzel a sorozattal, hiszen mindent összehordtak benne, amit a filmkészítők szerint manapság „menőnek” gondolnak a tizenévesek, és egyértelmű, hogy ők az elsődleges célközönség. Vitathatatlan azonban, hogy a kreátorok nem gondolnak túl sokat azoknak a szellemi képességeiről, akiket a sorozatukkal megcéloztak, mert annyi abszurd lyuk tátong a Végzet: a Winx Saga minden létező szegmensén, hogy csak az nem veszi észre, aki direkt ignorálja. A széria elvárja a nézőtől, hogy ne próbáljon gondolkodni a látottakon, csak hagyja végigfolyni magán az élényt. Ehhez viszont sajnos nem elég látványos és megkapó. Csak egy stílustalan young adult gagyizás, ami az összelopott ötletcafatjai álruhájában próbálja inaszakadtából egy korszakos, szórakoztató, akciódús, modern, sötét tündérmese látszatát kelteni, de a helyzet az, hogy a Végzet: a Winx Saga annyi minden akar lenni egyszerre, hogy végül egyetlen vállalását sem sikerül teljesítenie. Ettől függetlenül a Netflix nagyon bízik a projekt sikerében, hiszen már leszerződtek a folytatásra, de ha valaki úgy dönt, hogy kihagyja, egyáltalán nem fog lemaradni semmiről.
Értékelés: 20%
Gyurina Illés
További kritikák:
Comments powered by CComment