Varázslatot ígér, de csak szemfényvesztést kapunk
John Ronald Reuel Tolkien nevét még az is ismeri, aki egyébként egyáltalán nem járatos a fantasy regények világában, hiszen az ezredforduló éveiben Peter Jackson egészen egyedülálló vállalkozást vitt véghez azáltal, hogy A Gyűrűk Ura könyveket a mai napig tökéletesen működőképes formában adaptálta. Tolkien számára ez a hatalmas történetfolyam pályafutásának csúcsa volt; itt bontakoztathatta ki legerőteljesebben filológiai kutatásaiból származó egyéni ötleteit, engedhetett teret saját politikai és világnézetbeli állásfoglalásának kinyilatkoztatására, valamint szintén ebben a műben jelennek meg legintenzívebben azok a rég elfeledett óangol, óskandináv, kelta és germán legendák által inspirált motívumok, amelyek annyira ősivé, ugyanakkor élővé és szuggesztívvé teszik elbeszélői stílusát. Akit egyszer elkaptak Tolkien szerteágazó meséi, az egészen biztosan el akar merülni Középfölde világában. Így válhatott az író kevés megjelent munkája ellenére a XX. század egyik legolvasottabb szerzőjévé. Halála után (az idén elhunyt) fia, Christopher vállalta magára csapongó és szövevényes hagyatéka gondozásának nemes feladatát, így mára már csaknem teljes képet kaphatunk a Tolkien fejében rejlő varázslatos világról.
Egy író vagy költő életét megfilmesíteni legtöbbször kockázatos vállalás. Hacsak az adott illető személyes története nem volt olyan kalandos, mint Hemingway-é (Papa) vagy Rimbaud-é (Teljes napfogyatkozás), az életrajzi tényeket kimondottan nehéz hiteles, ugyanakkor szórakoztató formában vászonra vinni. Ilyenkor merül fel a kérdés, hogy mi is a rendezői alapkoncepció: egy, a valóságtól elrugaszkodó, a játékfilmes formákhoz igazodó történetet szeretne elmesélni, vagy pedig hű akar maradni a biográfia egyes pontjaihoz, így kockáztatva meg, hogy egy vontatott és száraznak ható forgatókönyvet fogad el, és abból építkezik. A Tolkien-rajongók legnagyobb sajnálatára Dome Karukoski finn származású rendező valahol két szék között a földön landolt, mert sem ezt, sem azt nem tudta sikerrel megvalósítani.
Az ifjú Tolkien (Nicholas Hoult) épp az első világháborúban, a Somme-i ütközet káoszában próbálja megtalálni egyik legjobb barátját, s ez a vissza-visszatérő jelenet adja meg a keretes szerkezet alapkövét. Ezután lineárisan haladunk tovább az egyes életepizódjainak megismerésében, édesanyja korai halálától kezdve az új iskolában való beilleszkedésén, baráti körének kialakulásán és élete szerelmével, Edith Bratt-tel (Lily Collins) való találkozásán át egészen a nagyhírű Oxfordi Egyetemen való viszontagságainak bemutatásáig. A történet a háborús időszak után is folytatódik, így megkapjuk a megnyugtató lezárást, s a film utolsó perceiben a nyelvészprofesszor Tolkien már édesapaként, megannyi szenvedés és veszteség árán érett személyiségként kezd bele legnagyobb lélegzetvételű munkájába: Középfölde megalkotásába.
A film nem mentes a komoly ferdítésektől, s teszi mindezt annak érdekében, hogy az író egyébként érdekesnek mondható élettörténetét teletűzdelje „váratlan” fordulatokkal és hollywoodi momentumokkal. Gondolok itt elsősorban az egy hajszálon függő egyetemi tartózkodásáról, rebellis magatartásáról vagy arról a lángoló szerelemről, amely oly lassan bontakozik ki, mégis csalódásokkal és ezerszer látott, hatásvadász csókjelenetekkel van tarkítva. Mindez mégis kedvesnek hat, hiszen Nicholas Hoult és Lily Collins jelenléte a vásznon ad egy bájos atmoszférát a cselekménynek, és a kémia is jól működik köztük. Az persze már más kérdés, hogy a forgatás idején 29 éves Hoult kissé korosnak hatott 18 éves egyetemistaként, Collinsról pedig egy másodpercig sem hittem el, hogy négygyermekes édesanya – de erről nem ők tehetnek. A trailerben is látható híres „pinceajtó-fejtegetés” (Cellar Door) jelenetben végigvezetett, az etimológiát mesévé alakító építkezés valamiért kínosnak hatott (amitől újra kirázott a hideg, mert felelevenítette bennem a Miss Potter negédeskedő szócsatáját a nagggyon buta kacsáról Renée Zellweger és Ewan McGregor között). Amiatt is sajnálatos ez, mert a fent említett kifejezés egyenes metaforaként szolgál a fantázia birodalmába (lásd Donnie Darko). Ezt leszámítva a Tolkien életében oly meghatározó nyelvészeti lépcsőfokokat közérthetően, mégis tudományosan is helytálló igényességgel prezentálja a mozi. Betekintést enged Tolkien mesékkel elvarázsolt személyiségbe, de itt követi el a legnagyobb hibát, mert túl visszafogott a látomások megjelenítésében (egy hatalmas sárkányt leszámítva nincsenek benne emlékezetes varázslények). Ilyenkor mindig azt kívántam, bárcsak Terry Gilliam is betévedt volna néhányszor a forgatásra, mert akkor garantáltan kapott volna e téren egy jókora löketet a mozi. Mindezen pillanatok hiányában azonban hiába láttunk korrekt színészi alakításokat és többnyire csendesen hömpölygő élettörténetet egy letűnt korból, végül egyáltalán nem sikerült közelebb éreznem magamhoz a számomra oly kedves regények, meseantológiák és versek szerzőjét, J. R. R. Tolkient.
Ha valaki hiteles összefoglalót szeretne kapni az író életéről, akkor inkább az 1996-ban készült dokumentumfilmet javaslom a nagyszerű Judi Dench narrációjával. A 2019 tavaszán bemutatott alkotás halványan muzsikált a kasszáknál, emellett a kritikusok sem szeretették. Magyarországon már elérhető DVD forgalmazásban, úgyhogy akik szeretnének tenni vele egy próbát, mert kedvelik a régimódi vagy életrajzi történeteket, netán Nicholas Hoult filmjeit, akkor egyszer érdemes rá benevezniük.
Értékelés: 50%
Bozó Katalin
További kritikák:
Comments powered by CComment