Háborús dráma és mutánsnácizombiszuperszörnyek

A II. Világháborúval kapcsolatos alternatív történelmi sztorik mindig is nagy népszerűségnek örvendtek, a titkos náci fegyverkísérletek, okkult kutatások és egyéb elborult ügyek, amelyek más irányba terelték volna a világégést, olyan témát jelentenek, ami szinte valamennyi zsáner alkotói számára adott már ihletet. Számos regény, videojáték, és film is építkezett erre a tematikára az elmúlt évtizedekben, ezek pedig az akciótól a horroron át a vígjátékig mindenféle műfajt lefedtek. Voltak köztük jók, rosszak, és minősíthetetlenek is. Mivel kifejezetten kedvelem az alternatív történelmi alkotásokat, amikor először megláttam az Overlord című film trailerét, reménykedtem, hogy nem egy újabb Náci Zombik (Dead Snow), vagy Támad a Hold (Iron Sky) szintű gagyi, kisköltségvetésű, lelketlen szemetet kapunk, hanem esetleg sikerülhet a népszerű videojáték, a Wolfenstein színvonalát megütni, és igazából a promóciós anyagok alapján erre meg is volt az esély. Az, hogy a film mögé producerként J. J. Abrams is beállt, további bizakodásra adott okot, bár gyakorlatilag ő volt az egész projekt egyetlen húzóneve. Aztán elkészült a film, és a végeredmény kissé felemás lett: nem igazolta be a félelmeimet, de nem is sikerült megugrania az elvárásaimat.

A sztori 1944-ben, nem sokkal a D-nap előtt veszi kezdetét, mikor is egy amerikai ejtőernyős alakulat Franciaország partjai felé tart, megelőzve a normandiai partraszállás inváziós erőit, a küldetésük szerint egy német rádiózavaró tornyot kell kiiktatniuk. Repülőjüket találat éri, a gép becsapódik az ellenséges vonalak mögött, majd a kevés túlélő, köztük az újonc baka, Boyce (Jovan Adepo) csatlakozik Ford tizedeshez (Wyatt Russel), hogy teljesítsék a feladatukat, mielőtt a partraszállás megkezdődik. A maroknyi csapat egy német megszállás alatt álló francia faluban, egy Chloe (Mathilde Ollivier) nevű fiatal nőnél talál menedéket, akinek azonban a települést terrorizáló náci tiszt, Wafner (Pilou Asbæk) is különös figyelmet szentel. A küldetést teljesíteni kell, de ha a túlerő és az idő szorítása nem lenne épp elég, hamarosan kiderül, hogy a német bázison furcsa emberkísérleteket végeznek, aminek embertelen és természetellenes eredményei mindenkire fenyegetést jelentenek, és legyőzhetetlenné tehetik a Harmadik Birodalom hadseregét.

Nos, az már az első pillanattól teljesen egyértelmű, hogy a történet nélkülöz bármiféle eredetiséget, de tulajdonképpen egy ilyen jellegű filmtől nem is a zsáner megreformálását várja az ember. Ez az X+1-edik titkos náci szuperkatonakísérlet sztori, amiben a hős amerikai katonák felveszik a harcot a gonoszokkal, semmi extra, de attól még lehet szórakoztató a film. A klisék halmozása viszont nem áll meg a történetnél, minden egyes felbukkanó karakter a háborús filmek tipikus sablonja, ott a kemény osztagvezető, a küldetést mindenek elé helyező heroikus katona, a gátlásos újonc, aki még sosem ölt embert, az életképtelen kolonc sajtós, a nagypofájú tahó, akiről persze kiderül, hogy mégis van szíve, stb. Tehát ezen a téren sincs semmi forradalmi fogás. Amitől viszont igenis elvárná az ember, hogy mégis kiemelje a klisétengerből a filmet, az ugye a náci emberkísérletes szál, amiből viszont érdekes módon szinte a film utolsó negyedéig alig kapunk valamit. A trailer alapján az egyszeri néző egy akciódús, nácizombimutánsrémeket halomra mészárolós, pörgős, könnyed alkotásra számítana, de a film valójában egyáltalán nem ilyen, sőt, a humor minimális, sokkalta több a drámai elem. Mindezek fényében úgy tűnhet, hogy az Overlord egy újabb dugába dőlt alkotás, de le kell szögeznem, hogy egyáltalán nem az! Ugyan tény, hogy nem egy jó film, de az is bizonyos, hogy rossznak ugyanígy nem lehet nevezni. Nagyon sokat számít a megítélése szempontjából, hogy milyen elvárásokkal ülünk le megtekinteni.

A történet papírmasé figurákat mozgat, de az őket játszó színészek meglepően tehetségesek – bár Oscar-díjas alakításokat nem nyújtanak, mindenki hiteles a szerepében, velem sikerült egészen megkedveltetniük a karaktereiket. Az akciókból kevés van ugyan, de azok nagyon látványosak, különösen a nyitójelenet, de ezen kívül is akad néhány igazán izgalmas összecsapás – érdekes módon inkább a klasszikus háborús filmeket idéző lőfegyveres harcok működnek jobban, a végkifejletre megsűrűsödő közelharci jelenetek már kevésbé. Ehhez hozzájárulnak a film szörnyei, amelyek csak a végén jutnak komolyabb szerephez, addig a maszkok távolról, illetve pillanatkora felvillantva egy-egy jumpscare erejéig jól néznek ki, elég ijesztők, de amikor már kézitusa közben a főszereplők arcába acsarkodnak a dögök, és a nézőnek van elég ideje jobban megnézni őket, eléggé kilóg a lóláb. A horror elemekből amúgy nincsen sok, helyette viszont a film nagyon ügyes más jellegű feszültségkeltésben. Amikor az amerikai katonák különböző helyeken bujkálásra kényszerülnek a nácik elől, akkor kifejezetten elemében van a film, és a színészek is ezekben a jelenetekben teljesítenek legjobban. Emellett a díszletek is jeleskednek légkörteremtésben, a régi templomtoronyban kialakított német erőd, az alatta meghúzódó katakombák, a náci laboratórium mind nagyon hangulatosak.

A kommersz elemek mellett tehát bőven akadnak pozitív oldalai is az Overlordnak, de az egész filmre rányomja a bélyegét ez a fajta kettősség: azon túl, hogy nem egy mestermű, mégis kifejezetten igényes, többnyire jól néz ki, a CGI és a sminkek hol remek, hol vacak, a film a felvezetése pazar, de kínos a lezárása. A téma kedvelőinek semmiképp nem érdemes kihagyni, mindenki másnak inkább csak baráti társasággal egy laza italozás mellé merném ajánlani.

Értékelés: 55%

Gyurina Illés