A művészet veszélyes

Dan Gilroy a nagyszerű Éjjeli féreg után ismét Jake Gyllenhaallal és Rene Russoval forgatott, de nem csak az alkotógárda közös a két filmben. A média gátlástalan oldalának karikírozása után a rendező ezúttal a művészeti galériák olykor kissé sznob és elitista világát igyekezett szatirikus éllel, egy különös történeten keresztül elénk tárni. A téma tehát más, a hozzáállás részben hasonló, a film felépítése ugyanakkor nagyban eltér. Míg az Éjjeli féregben Jake Gylenhaal karakterén keresztül mutatta be azt, amit be akart, Gilroy ezúttal különös figurák egész tablóját sorakoztatja fel és nagyjából ugyanakkora teret enged mindannyiuknak. További különbség, hogy miképp a téma is kevésbé súlyos, úgy ezúttal a tálalás sem annyira komoly.

A cselekmény egy Los Angeles-i galéria körül bonyolódik, melynek egyik dolgozója, egy feltörekvő asszisztens, Josephina (Zawe Ashton) egy nap, épp munkába menet házának lépcsőházában egy idős ember holttestére bukkan. Rövidesen kiderül, hogy a férfi festőművész volt, illetve az is, hogy nincsenek hozzátartozói. Ez persze rögtön fel is kelti a nő érdeklődését, aki aztán nemes egyszerűséggel betör a jólétre szenderült úriember lakásába, majd kisajátítja az ott talált különös, kissé bizarr, ugyanakkor megbabonázó hatással bíró festményeket. Innen egyenes út vezet egy kiállítás megnyitásáig, azonban akik kapcsolatba kerülnek a képekkel, rövid időn belül csúfos halált halnak...

Ez egy olyan expozíció, melyből kiindulva nagyon érdekes dolgok sülhetnének ki, ám itt elő is jön a film legnagyobb problémája, miszerint az egész olyan, mintha egy hosszú felvezetés lenne, ami nem igazán tart sehova. A teljes cselekmény ugyanis körülbelül annyi, amit fent felvázoltam, és nem igazán kapunk semmiféle magyarázatot a történésekre, és amikor már kezdene érdekessé válni a dolog, azon kapjuk magunkat, hogy a játékidő a végéhez ért, mi meg ott ülünk, egy hatalmas kérdőjellel a fejünk felett. A műkincs kereskedelem világáról alkotott szatíra és a horror elemek pedig ahelyett, hogy egymásra épülve valami maradandó egészet alkotnának, sajnálatos módon módszeresen kioltják egymást, bár az igazsághoz hozzátartozik, hogy eleve nincsenek is túl jól prezentálva.

A karakterek bár nagyszerű színészek formálják meg őket és tulajdonképpen nem is rosszul, sajnos nem kapnak elég teret, melyből fakadóan megragadnak a sztereotip sablonfigurák szintjén. Pedig látszik, hogy például Gyllenhaal a vitriolos tollú kritikus szerepében itt is próbálta odatenni magát, ám egyszerűen lehetősége sincs akkorát alakítani, mint mondjuk a rendezővel való előző kollaborációja során. A szereplők itt gyakorlatilag elvesznek egymás árnyékában. A Buzzsaw ennek ellenére horrorként még működhetne, de a rendező sajnos és meglepő módon elcsépelt, megfáradt eszközökkel nyúl a műfajhoz. Szereplőink szép sorban jobblétre szenderülnek, akárcsak egy slasherben, és látszik, hogy az alkotógárda ezen a téren próbált valamiféle kreativitást felmutatni, de ezek a rémisztőnek szánt pillanatok maximum azoknak fognak meglepetést okozni, akik horrorfilmet még életükben nem láttak. Nekem egyébként a Végső állomás és a Halálmester című nem éppen a filmművészet csúcsát jelképező, ám legalább szórakoztató művek jutottak eszembe a Buzzsaw nézése közben, csak éppen hatáskeltés szempontjából mindkét említett címnél gyengébben muzsikál. Ez pedig nem túl jó ajánlólevél. A lezárás meg tiszta John Carpenter, ha már itt tartunk, talán egy pillanatra még a zene is őt idézi, ez pedig tulajdonképpen még tetszett is, ám jól mutatja, hogy az eredetiség ezúttal nem igazán ment Gilroynak.

A legérdekfeszítőbb dolog ezzel a mozival kapcsolatban talán a címe, amit nagyjából lehetetlen lenne értelmesen magyarra fordítani, bár ha most a videós korszak narrátoros hőskorában járnánk, akkor valaki biztos megpróbálkozna vele, és beledörmögné a mikrofonba, hogy „bársony körfűrész”. A szóösszetétel egyébként – amennyiben sikerült jól informálódnom – a szlengben a női nemiszervet, illetve annak orálisan történő izgatását is jelentheti, a filmben pedig Rene Russo karakterének fiatalkori punkzenekarát hívták így, ez pedig végül egy morbid poénnak is megágyaz.
Lehetne persze még boncolgatni az apró utalásokat, szimbólumokat, és kinyomozni ezek jelentését, hogy rájöjjünk, vajon „mire gondolt a költő”, de ez a játék akkor lenne érdekes és érdemes, ha ezek a dolgok egy jó filmbe lennének ágyazva. A Velvet Buzzsaw azonban sajnos nem az.

Értékelés: 40%

Lakat Barnabás