A szeretetnek még a Harmadik Birodalomban is van helye.

Egy csupaszív film, aminek helyszíne a náci Németország, főszereplője pedig egy fanatikus Hitler-Jugend tag, akinek első számú (képzeletbeli) barátja maga a Führer. Lehetséges ez? Meglepő, de igen. Ehhez pedig az kell, hogy a mozit a jelenlegi egyik legkreatívabb és tehetségesebb rendező jegyezze. Ha ez a koncepció más fejéből pattan ki, a végeredmény akár egy otromba, vállalhatatlan fércmű is lehetne, Taika Waititi ezzel ellentétben megajándékozott bennünket eddigi, amúgy is fényesen csillogó életművének koronaékszerével.

jojo

A tíz éves Jojo – az elbűvölő Roman Griffin Davis nagyszerű alakításában – pont olyan gyerek, amilyenre a náci gépezetnek szüksége van. Elkötelezett, igazi hazafi, aki teszi a dolgát, adott esetben az élete árán is, ha a kötelesség úgy kívánja. Legnagyobb példaképe pedig ki más is lehetne, mint az az ember, aki országát a világ legerősebb, legnagyobb nemzetévé emelte, a nagy vezér, Adolf Hitler. Jojo ugyanakkor egy naiv, tíz éves kisfiú, a maga kevés tapasztalaton alapuló, nagyrészt fantazmagóriákra épült és erősen befolyásolt, gyermeteg világképével. Ebből a kettősségből adódóan pedig talán ő a filmtörténet első nácija, akivel nemhogy könnyű azonosulni, de pár perc után a szívünkbe is zárjuk.

Hogy egy ilyen karakter köré épül az egész film, az zseniális húzás Waititől, hiszen amellett, hogy ezáltal egy merőben újszerű darabbal bővíti a gyakran szatirikus hangvételű háborúellenes filmek palettáját, érvényt is ad a film különös, harsány, látszólag témaidegen hangulatának.

Az eseményeket ugyanis ennek a naiv kisembernek a szemén keresztül tárja elénk, így képes arra, hogy létrehozzon egy második világháborús indi-komédiát, ami tökéletesen illeszkedik eddigi életművébe, és az úgynevezett quirky cinema képviselőinek sorába is.

A forgatókönyv már 2011-ben elkészült, a Boy és a Hétköznapi vámpírok között, az, hogy csak most készülhetett el belőle a film, az valószínűleg a merész, elsőre tabudöntögetőnek hangzó koncepció miatt van így. Az új-zélandi fenegyerek azóta viszont sorra zsebeli be a kritikai és közönségelismeréseket, betört Hollywoodba, Marvel filmet is rendezett, ezek után pedig valószínűleg könnyebb volt finanszírozáshoz jutnia.

Emellett lehetősége nyílt, hogy a nagyszerű elsőfilmes címszereplő mellett olyan sztárokat szerepeltessen, mint Scarlett Johansson és Sam Rockwell. Előbbi alakítja Jojo édesanyját, aki a világot és az őt sújtó borzalmak közepette is képes meglátni a dolgok szépségét, emellett pedig tele van titkokkal, melyek fia előtti lelepleződése a cselekmény mozgatórugói. Johansson bájos és elbűvölő a szerepben, legnagyobb pillanata pedig egy Jojóval és a képzeletbeli Hitlerrel közös vacsorajelenet. Sam Rockwell karakterével pedig valami hasonló történik, mint a Három óriásplakát... Dixonjával. Csak a film végén döbbenünk rá, hogy milyen is ő valójában, a hatás pedig garantáltan nem marad el. Mint ahogy annál, a fordulópontot jelentő pillanatnál sem, amikor a kis Jojo megtanul végre cipőfűzőt kötni. (Lehet készíteni a zsebkendőket.)

A vágás, a film ritmusa, a képi megoldások, a sajátos humor, a zenehasználat mind-mind olyanok, amire Waititi korábbi munkái alapján számíthattunk. Mondhatni semmi meglepő, a szokásos, megnyugtatóan jó minőség. Ami meglepő, az az, hogy ez az ember ebből a témából is képes volt egy a Vademberek hajszájához hasonló, vicces, de olykor mélabús és ennyire szerethető filmet készíteni.

 

Értékelés: 100%

Lakat Barnabás

 

További kritikák:

 

 

 

Comments powered by CComment