Nyugaton a helyzet még mindig változatlan
Grandiózus háborús drámákból időről időre valamilyen formában megadja a betevő dózist Hollywood. Az Egyesült Államok viszonylag aktuális közel-keleti harcai és a II. Világháború is gyakori téma az álomgyárban, azonban valahogy az I. Világháború mintha kevesebb figyelmet kapott a filmkészítőktől az utóbbi évtizedek során. Bárkit kérdezek, szinte rögtön fel tud sorolni legalább öt-hat II. Világháború tematikájára felhúzott nagyköltségvetésű epikus hollywoodi filmet az elmúlt tíz évből, de a nem kevésbé pokoli első világégésről szóló alkotások tapasztalataim szerint már komolyabb fejtörést okoznak az átlagos filmfogyasztóknak. Ugyan kisebb európai stúdiók időnként előveszik a témát, de ezek a filmek jóval kevesebb pénzből készülnek, és zömmel soha nem jutnak ki a nemzetközi piacra. Ezt a tendenciát töri meg a többek között az Amerikai Szépséget és az utóbbi két James Bond filmet is jegyző Sam Mendes idén mozikba kerülő nagyszabású háborús drámája, az 1917.
A történet 1917-ben játszódik – ki hitte volna? – Franciaország északi részén, ahol angol katonák állomásoznak a Nyugati-Front közelében. Itt kapja parancsba az ifjú Tom Blake őrvezető (Dean-Charles Chapman), hogy másodmagával vágjon át a senkiföldjén, és keresse meg a Második Zászlóaljat, akiknek parancsnoka tévesen azt hiszi, hogy a legutóbbi offenzíva megfutamodásra késztette az ellenséges német csapatokat, ezért folytatni akarja a támadást. Azonban a Második Zászlóalj vezetői nem tudnak róla, hogy csapdába akarják csalni őket, erre pedig Blake őrvezetőnek kell figyelmeztetnie a parancsnokot, és meggátolnia az előre nyomulást, ami 1600 brit katona értelmetlen halálához vezetne. Blake a legjobb barátját, Will Schofield őrvezetőt (George MacKay) hívja magával a küldetésre, hogy megmentsék bajtársaikat, akik között történetesen Blake bátyja is szolgál. A film folyamán tulajdonképpen ezt a viszontagságos utat követhetjük nyomon az I. Világháború lövészárkain, csataterein, felperzselt vidékein leresztül.
Amit rögtön az elején megtapasztalunk, hogy az operatőri munka egészen szokatlan, ám meglehetősen bravúros, a kamera állandóan, végig az egész film során kizárólag Blake-et és Schofield-et követi, és a rejtett vágásokkal sikerül elhitetnie a nézővel, hogy egy folyamatos felvételt lát az első perctől az utolsóig. Kivételes technika, én magam egyetlen filmet sem tudnék felidézni, ahol ezt ténylegesen az egész film során folyamatosan alkalmazták volna, az 1917 esetében nagymértékben segíti a beleélést, főleg a szűk lövészárkokban, földalatti alagutakban zajló színek során érezhetjük igazán közel magunkhoz a nyomorgó katonák élményét. Az akciószekvenciák, üldözéses jelenetek során is nagyszerűen sikerül fokozni a feszültséget ezzel a módszerrel. Emellett a film gyönyörű képekkel dolgozik, egy-egy pillanat egészen monumentális, és ennek teljes tudatában időzik el a kamera bizonyos pontokon, hosszabban kitartva a jeleneteket. Vizuálisan tehát kifejezetten remek élményt nyújt az 1917, kétségtelenül nagyon hatásos a képi világa – bár nem lehet elmenni mellette, hogy akad egy-két momentum, ami inkább hatásvadász, már-már giccsesnek is mondható, de ezekből egyrészt szerencsére kevés van, másrészt pedig az ilyen jellegű szegmensek mindig is hozzátartoztak a műfajhoz.
A két főszereplő közötti dinamika pazarul működik, a színészek igazán kitettek magukért. Dean-Charles Chapman már a Trónok Harca Tommenjeként is tehetségesnek tűnt, most pedig bebizonyította, hogy más közegben is jól megállja a helyét, és bár George MacKay számomra eddig ismeretlen volt, csaknem az egész filmet képes végül egyedül elvinni a hátán, príma alakítást láthatunk tőle. A mellékszereplők között Anglia legismertebb színészei tűnnek fel, mint például Colin Firth, Andrew Scott, Mark Strong, és Benedict Cumberbatch, akik ugyan csak rövid percekig vannak a színen, és tipikus sablonszerepeket kaptak, de mindig öröm látni őket, hibátlanul hozzák a formájukat. A párbeszédek jobbára hitelesek, alig érződnek erőltetettnek, egy-egy ponton kifejezetten komoly morális témákon lamentálnak a szereplők, de ha simán csak húzzák egymást, azt is jó hallgatni. Alakítások és karakterek terén tehát ugyancsak kár lenne belekötni a filmbe.
De akkor mégis mi lehet a gond az 1917-tel? Nos, pusztán annyi, hogy a mostanság enyhén szólva nem éppen túlhasznált I. Világháborús körítésen túlmenően egy merő kliséhalmaz az egész film. A klasszikus háborús drámák minden létező frázisát ellövi, mintha a készítőknek lett volna egy listája a közhelyekről, amiket érthetetlen kötelességtudattól vezérelve száz százalékosan ki akartak volna maximalizálni a művükben. Átkelés a holttestekkel teli kráterekkel tarkított csatamezőn? Pipa. Elhagyatott vidéki ház? Pipa. Éjszakai kommandózás a romok között? Pipa. Pincében rejtőzködő túlélő lány, aki nem beszéli a főszereplő nyelvét? Pipa… és a többi, és a többi. Gyakorlatilag egy kezemen meg tudnám számolni, hány olyan jelenet van az egész filmben, amit nem láttam már akár többször is máshol, régebbi alkotásokban. Az egyetlen igazán rendkívüli húzás, hogy ezúttal mindehhez az első és nem a második világháború szolgál díszletként. Ez pedig így ebben a formában nem lett több, csak egy jelesre vizsgázó stílusgyakorlat, ami hiánytalanul felmondja a műfaj összes kötelező elemét, de újat egyáltalán nem tesz hozzá, még kísérletet sem hajlandó tenni ilyesmire.
Már a moziból kifelé jövet is hallottam, ahogyan többen nehezményezték, hogy ez a film is csak egy heroikus pózerkedés, ami romantizálja a háború poklát. Meglehet, az 1917 a legkevésbé sem mentes a szentimentalizmustól, erőteljes pátosz járja át a jelenetek többségét, azonban úgy vélem, ez megint csak műfaji sajátosság. Amellett, hogy az epikus háborús drámáknak sosem az volt az elsődleges célja, hogy a hadszínterek legvérmocskosabb mélységeibe nyújtson explicit módon betekintést, és a néző szájába rágja, hogy a háború bizony szörnyű, de az én meglátásom szerint az 1917 igenis hajlandó volt láttatni, hogy az emberi élet a harcok közepette mennyire elértéktelenedik, a morális gátak mennyire törékenyek, ha a túlélés a tét, ám tény, hogy nem ezen volt a legnagyobb hangsúly.
Összességében nekem kifejezetten tetszett az 1917 az artisztikus vonásaival, a különleges képi megoldásaival, a történet egyszerűségével, és a jó színészi munkával. Az I. Világháborús körítés manapság üdítően hat a zsánerben, és bár alig van benne bármi eredeti, talán épp ezért a klasszikus, régi vágású háborús drámákat idézi. A vizuális élmény miatt a műfaj kedvelőinek mindenképpen javaslom, hogy moziban nézzék meg, ezekhez a képekhez dukál a szélesvászon, otthoni kisképernyőn bizonyosan nem tud akkora élményt nyújtani. Akik valami újszerűt várnak a filmtől, sajnos csalódni fognak, de a letisztult, nosztalgikus háborús drámák élményére fogékonyak meg fogják találni a számításukat. Az újra nézési faktor viszont minimális.
Értékelés: 60%
Gyurina Illés
További kritikák:
Comments powered by CComment