Indiana Jones és a nyugdíjas klub viszontagságai

Indiana Jones kalandjai legutóbb 2008-ban, tehát 15 évvel ezelőtt elevenedtek meg a filmvásznon, az utókor számára meglehetősen felemás visszhangot táplálva, köszönhetően néhány egészen kínos jelenetnek, amelyeket az alkotók (köztük Steven Spielberg rendező) jobban tették volna, ha vágóasztalon hagyják megporosodni. Ki ne emlékezne Shia LaBeouf számítógéppel animált, tarzant majmoló liános túrájára vagy épp a szintén CGI által megkomponált mormoták visszatérő momentumaira, az ilyen és hasonló etapok egyfajta cringe szájízt hagytak maguk után, nem is kell nagyon elcsodálkozni azon, hogy a stúdió úgy döntött, hogy huzamosabb időre inkább szögre akassza Indie kalapját és kivárásra játszik amíg egy újabb kiadós kaland lehetősége körvonalazódik. Az elmúlt években rengeteget lehetett arról hallani, hogy új rész van készülőben és a forgatás megkezdéséig már csak hónapok vannak hátra, tehát megvan a forgatókönyv, Spielberg és Harrison Ford is visszatér, de valahogy csak nem akart beindulni a gépezet és a sajtókban olyan hírek is felröppentek, hogy végül az egész projectet hagyják a parlagon heverni. James Mangold rendező színre lépésével végül az események új fordulatot vettek, a project ismét erőre kapott Spielberg pedig a háttérbe vonult produceri feladatokat ellátni, megannyi huzavonát követően végre megkezdődhetett a forgatás, amelynek a végeredményét immár a hazai mozik is vetítik.

Az események ismét a második világháború környékén veszik fel a fonalat első fél órában, amikor is a CGI által megfiatalított Indiana Jones egy korábbi kalandját követhetjük nyomon a nácik által megszállt, Francia területen. Indie jóbarátjával, Basil Shaw-al (Toby Jones) a krisztus vérét ontó lándzsát akarja megkaparintani a Führer embereitől, de szokás szerint a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy azt előre tervezték, menekülésük közepette pedig szembe kerülnek Dr. Völler (Mads Mikkelsen) mindenre elszánt náci kutatójával, aki határozottan egy másfajta kegytárgy megszerzését tűzte ki célul, ugyanis aki Arkhimédesz tárcsájának mindkét részét megkaparintja akár a történelmet is átírhatja. Az események a hatvanas évek végén folytatódnak a holdraszállás évében, Indiana Jones épp nyugdíjba vonulását tervezgeti amikor megjelenik immár a holtak táborát erősítő barátja, Basil Shaw lánya (aki egyébiránt Indiana Jones keresztlánya is), a lány pedig a sors tárcsájának a jelentőségét inkább pénzügyi oldalról kívánja megközelíteni, viszont túl sok idejük nincs a tárcsa másik részének a lokációját beazonosítani mivel nemcsak a CIA, de Dr. Völler az embereivel együtt is azon munkálkodik hogy az ereklye mindkét részét megszerezzék, bármi áron. Megindul tehát a hajsza földön, vízen, levegőben, a nézőnek pedig eközben fokozatosan déjà vu érzése támad, amely azt sugallja mintha bizony ezt már látta volna néhány alkalommal, csak jobb kivitelezésben.

Ugyanis amíg az események és a cselekményvezetés egy teljes mértékben fogyasztható Indiana Jones kalandot prezentál addig a megvalósításba bizonyos időközönként beletörik a készítők bicskája. Az első félóra egy tipikus Indiana Jones menekülős akciójelenet, amellyel a helyenként felemás CGI munkától eltekintve nincs is sok probléma, valamint az utolsó fél óra is szolgál olyan meglepetésekkel, amelyeknek a szórakoztatási faktora valóban megüti a mércét, viszont ezen első és az utolsó etap közötti másfél óra olyan sótlanra sikeredett, hogy visszasírjuk a közutálatnak örvendő második epizód, a végzet temploma legunalmasabb jeleneteit is. 10 percenként egyik helyről a másikra utazunk a szereplőkkel együtt, akik hol elveszítik hol pedig megkaparintják a sors tárcsáját, új figurák tűnnek fel a vásznon, akikről előre tudjuk, hogy könnyedén feláldozhatók az ügy érdekében, de az eseményeknek ugyanakkor nincs valós súlya hiszen a forgatókönyv gondoskodik arról, hogy a fő karaktereknek soha ne essen bántódása. Ezen és hasonló mozzanatokban ne is keressük azt a fajta Spielbergi gyermeteg rajongást, ami az előző részeket olyannyira jellemezte, az utolsó pillanatban úgyis megússzuk eseményláncolatokra pedig inkább már csak legyinteni lehet miközben a pénztárnál vásárolt kóla szürcsölése közben emlékeinkben felböfögünk olyan, Roland Emmerich által levezényelt arcpirító jeleneteket (2012, Moonfall, A függetlenség napja: Feltámadás), amikor az utolsó másodpercben a főbb karaktereknek nem gőrbül egy haja szála sem miközben életveszélyes helyzetekben csak úgy repkednek az egysorosaik. Amikor ilyen és ehhez hasonló, szégyenfalra nyugodtan kitehető mozzanatok jutnak az ember eszébe egy film nézése közben ott bizony az alkotóknak kicsit több időt kellett volna fordítani a dramaturgiára, és valóban tényleg kár ezért a másfél óráért mivel végső soron ez a köztes idő felelős az ötödik rész egyenetlen minőségéért.

Mindezek ellenére Harrison Ford habár nyugdíjas tempóban, viszont észrevehetően 80 évesen is megtalálta a karakterben rejlő lehetőségeket és jó látni rajta, hogy ennyi idősen is élvezi a forgatással járó munkálatokat, játékán szerencsére a fáradtság vagy épp közöny és az unalom halvány jele sem mutatkozik, ami végső soron mi, a nézők javára szolgál. És a többiek? Phoebe Waller-Bridge Indiana Jones keresztlányaként számomra csak egy újabb, frusztráló Shia LaBeouf, csak ezúttal női köntösben, egyfajta hiperaktív, minden lében kanál típusú karaktert játszik, aki az utolsó pillanatban ugyan helyén kezeli a dolgokat viszont a játékidő nagy részében inkább idegesítő, mintsem szerethető. Mads Mikkelsen pedig a jelenlegi ügyeletes rosszfiú, akit mostanában az amerikai filmgyártás csak akkor hív, ha szükség van egy mogorva, teljesen lineáris húrokat megpendítő főmuftira, mondhatni egy kiváló színész tehetségének teljes elpazarlása, szégyellje magát Hollywood. Mindenképp érdemes a helyén kezelni az ötödik részt mivel, ha nem is számít egy teljesen felesleges folytatásnak, köszönhetően annak, hogy a végére összeszedi magát és még némi potenciál is megmutatkozik benne, viszont az erőltetett középső etap mindenképp azt érezteti, hogy a hollywoodi ötlethiány ebbe a szériába is begyűrűzött, talán épp itt is lenne az ideje véglegesen nyugdíjba küldeni legendás professzorunkat.

Értékelés: 60%

Keresztesi József