Diszfunkcionális szuperhős család

Amikor először találkoztam az Umbrella Academy trailerével, biztos voltam benne, hogy ezt a sorozatot látni akarom. Bár első blikkre egy tucat-szuperhőstörténet benyomását keltette, volt valami megkapó a stílusában, és nem mellesleg a szereplőgárda is igazán figyelemreméltónak tűnt. Most, hogy túl vagyok a sorozat első évadán, kijelenthetem, hogy élveztem, de kissé mégis csalódott vagyok. De kezdjük az elején!

Az Umbrella Academy eredetileg Gerald Way és Gabriel Bá képregénye, ami először 2007-ben jelent meg a Dark Horse Comics gondozásában. Eleddig három összefüggő történetfolyam olvasható, és ezek közül az elsőt adaptálta képernyőre idén a Netflix. A sorozat története szerint 1989. október 1-én a Föld számos pontján egyszerre jöttek világra gyermekek olyan anyáktól, akik aznap reggel még bizonyítottan nem voltak várandósak. A megmagyarázhatatlan esemény után egy gazdag tudós, Sir Reginald Hargreeves (Colm Feore) adoptált hetet a különös újszülöttek közül, és miután kiderült, hogy természetfeletti képességekkel rendelkeznek, az „Umbrella Academy” berkein belül gyermek-szuperhős csapatot képzett belőlük. Ez a furcsa család az évek során menthetetlenül széthullott, ami nem kis részben Sir Reginald egocentrikusságának és szülői alkalmatlanságának köszönhető - ezt kiválóan példázza, hogy ő maga sosem nevezte el a gyerekeket, csak számokkal látta el őket. Mikor nevelőapjuk elhalálozik, az Umbrella Academy egykori tagjai kénytelen-kelletlen visszatérnek régi otthonukba. Kíméletlen mentoruk elvesztését mindegyikük a maga módján igyekszik feldolgozni, mikor az eredeti csapat rég elveszett tagja, Ötös (Aidan Gallagher) előzuhan egy tér-idő anomáliából, és nekilát a nyolc nap múlva esedékes apokalipszis megakadályozásán dolgozni.

A történet felütése kellőképp érdekes egy szuperhős tematikájú sorozathoz, de az Umbrella Academy legnagyobb erőssége nem a sztori, hanem a karakterek közötti kapcsolatrendszer ábrázolása. Nevelőapjuk drasztikus nevelési metódusa mély sebeket hagyott a testvéreken, és gyermekkoruk traumái felnőtt életükre is komoly hatást gyakorolnak. Van, amelyikük teljesen szakított szuperhős múltjával és nem használja képességét, de akad köztük olyan is, aki még mindig a törvényen kívüli maszkos igazságosztó szerepében tetszeleg. Amikor újra együtt van a „család”, rossz emlékek és régi sérelmek törnek a felszínre, de muszáj együttműködniük, hiszen a családi köteléken túl ők az egyetlenek, akik elháríthatják az emberiséget fenyegető veszélyt, még ha az elején nem is egészen tiszta ennek a fenyegetésnek a mibenléte.

A szereplők és viszonyok sokszínűsége bőven elég lenne ahhoz, hogy fenntartsa a néző érdeklődését, és az esetek döntő többségében meg is teszi. Sajnos azonban, ahogy az ilyen jellegű sztorik esetén lenni szokott, a narratíva képtelen egyensúlyban tartani az összes mozgatott karakter minden történetszálát. A hegedűművész Vanya (Ellen Page) traumája, a család egyetlen szuperképességek nélkül felnőtt, testvérei által mellőzött tagjaként, egyértelműen az egyik legérdekesebb történetszálat nyújtja, és meg is kapja a kellő időt, de közel ugyanennyi időt szánnak Luther (Tom Hopper) és Allison (Emmy Raver-Lampman) románcára is, holott ők a legkevésbé érdekes tagjai a csapatnak, míg a drogfüggő médium, Klaus (Robert Sheehan) például alig kap teret az események forgatagában. Aztán ott az Ötösre vadászó két időutazó orgyilkos, Hazel és Cha-Cha (Cameron Britton, Mary J. Blige), teljesen érdektelen karakterek, bár az írók nagy lelkesedéssel igyekeztek az utolsó pillanatig mélyíteni a személyiségüket – azt gyanítom, ők a képregényben hangsúlyosabb figurák, ezért erőltették őket a sorozatban is.

A színészi játék terén sem egységes a kép. Ellen Page remekül adja az introvertált, elnyomott, sztoikus művészt, jól áll neki a szerep, csak nehéz megállapítani, hogy az alakítása volt jó, vagy csak nem nagyon érdekelte a forgatás, ami zajlott körülötte. Az mindenesetre biztos, hogy láthattuk őt már ennél sokkal inkább tündökölni. Tom Hopper érthetetlen módon a vezéregyéniség szerepét kapta, de jobbára totál hiteltelen a karakterben, ugyanazt nyújtja, mint bárhol máshol: értetlenkedve, vagy morcosan értetlenkedve bambul a színen. Robert Sheehan viszont remekül alakítja a haszontalan flegma suttyót, régóta tudjuk, hogy neki ez piszkosul jól megy (nagyjából a Misftits-beli karakterének egy alternatív verzióját láthatjuk), de kezdem azt hinni, hogy ő a való életben is ilyen, és pusztán magát adja. Akit viszont élmény volt nézni, az Aidan Gallagher, bár a serdülő testbe kényszerült időutazó vénember szerepe is hálás volt, mégis ez a srác kenterbe vert szinte mindenkit a szereplőgárdából. Colm Feore karaktere pedig többnyire csak visszaemlékezésekben jelenik meg, de kétségtelenül minden jelenetet ural, amiben feltűnik.

A látvány és az akciók egészen jól sikerültek, bár akad néhány feleslegesen művészieskedő képsor, ezek feleannyira sem voltak zavaróak, mint a történet kiszámíthatósága. Nem zárom ki, hogy a sci-fi műfaj kedvelőjeként és a képregényfogyasztó szubkultúra tagjaként már nehéz engem meglepni, mégis bosszantott, hogy az évad cselekményének összes nagyobb fordulatát több epizóddal előre meg tudtam jósolni. Ez a hozzám hasonló nézők számára zavaró lehet.

Összességében üdítő színfolt a képregény adaptációk tengerében az Umbrella Academy, a szuperképességekkel bíró, lelkileg sérült családtagok közti kapcsolatok ritkán kapnak ilyen mélységet, és tényleg szórakoztató követni ezek alakulását.

75%

Gyurina Illés