Bárcsak Freddie Mercury is ilyen filmet kapott volna…

A tavalyi év nagy meglepetése volt, amikor a Bohém rapszódia a zenés filmek mezőnyében minden idők legnagyobb bevételét termelte, emellett kritikai fogadtatása is kiemelkedő volt, hiszen az Akadémia öt jelöléséből négyet Oscar-díjra váltott. Már akkor lehetett tudni, hogy az anyagi siker egyfajta lavinát indíthat majd el, amely során még további történetek fognak filmvászonra kerülni a zene világából. Kissé vonakodva fogadtam e hírt, mert a nagyközönséggel ellentétben korántsem tudtam lelkesedni a Freddie Mercury történeteként belengetett, valójában azonban egy Queen-koncertfilmként működő moziért. Ráadásul azt is hallottam, hogy a Bohém rapszódia rendezését ugyanaz a Dexter Fletcher fejezte be, aki az idén bemutatott a Rocketman dirigálója, így nem igazán tudtam, mire számítsak. Később persze rá kellett jönnöm, hogy a kezdeti félelmeim teljességgel alaptalannak bizonyultak. 

Sosem értettem azt a hozzáállást, amikor azt a kritikát róják fel egy életrajzi ihletésű filmnek, hogy nem tükrözi híven a valóságot. Ha valaki pontos adatokra kíváncsi, olvasson el egy könyvet, vagy nézzen meg egy dokumentumfilmet az adott illetőről. Egy játékfilmnek elsősorban szórakoztatnia kell, ehhez pedig értelemszerűen úgy kell építkeznie, hogy megfelelő történeti íve legyen, s képes legyen mindvégig fenntartani a figyelmet. Egy ilyen film ragadja meg az illető legerősebb személyiségjegyeit, s úgy ábrázolja, hogy azt a laikus néző is megérthesse és befogadhassa.Emellett az sem árt, ha kap egy lendületes, többségében valódi eseményeket összefoglaló narratívát, amely során komplex képet kapunk az adott hírességről. Ha időnként feltűnik egy fiktív személy vagy pár epizód felcserélődik, de mindennek nyomós oka van a cselekményben, akkor az csakis jobbá teheti a filmet. Olyan alkotások tették ezt korábban kiválóan, mint a The Doors vagy a Sid és Nancy. Így volt ez a Rocketman esetében is; nem azt tudtuk meg belőle, hogy Elton John, születési nevén Reginald Dwight (Taron Egerton), nagylemezei mikor jelentek meg, hanem azt, hogy milyen érzelmi hullámvasutat járt be grandiózus pályafutása során, s milyen belső indíttatás ihlette dalait. A film nagy hangsúlyt fordít a gyermekkora bemutatására, mintegy tételként vázolva, hogy az összes pszichés problémája (szorongás, agresszió, regresszió stb.) a hideg családi környezetének köszönhető. Húsbavágó, tűpontos odaszúrások az anyja részéről, totális távolságtartás és megvetés az apjától – nem csoda, hogy olyan felnőtté vált, aki hosszú évtizedeken át szenvedett az önutálattól és a szeretetéhségtől. A hírnév felé vezető út eleinte apró, később egyre nagyobb lépcsőfokain aztán egyre kevésbé tudta kontrollálni lelki megpróbáltatásait, s amibe csak belesodródott, azt maximumra pörgette, legyen az vásárlási szenvedély, drogozás, alkoholizmus vagy szexfüggőség, amelyet eleve megnehezített, hogy egy olyan korszakban kellett volna felvállalnia homoszexualitását, amikor ez még bőven tabunak számított.

A Rocketman tehát nem egy könnyed zenés film, hanem egy pszichológiai dráma, amely a musicalt, mint elsődleges narratívát teszi központi szerepbe a lélektani ábrázoláshoz. Ebben pedig mesterien jár el. A karakterív fantasztikusan építkezik, a tehetség szikrájának fellángolása, majd a lassú kiégés folyamata olyan szépen simul bele az énekes pályafutásának legnagyobb slágereibe, hogy egyszer sem érezzük: ez vagy az a jelenet azért került bele a filmbe, hogy előadhassák az adott számot (számomra például a Mamma mia! szinte végig ilyen alibizés volt, itt ennek nyoma sincs). A kerettörténet egy rehabilitációs üléssel kezdődik, amelyen Elton John apránként meséli el, hogy jutott el az elvonóra, s végül egy későbbi ülésen tetőzik be karakterének megváltása, amelynél szebb katarzist nemigen tudtak volna megírni számára. A film emellett bőven enged időt arra, hogy bemutassa az énekes zenei ihletettségének forrását: az apja otthoni lemezein és a Királyi Zeneakadémián vett óráin túl a ’60-as, ’70-es évek jazz, soul, rock’n’roll és country bulijaira is ellátogathatunk, s ez a kavalkád elképesztő energiát ad a film első felének. Elton szivacsként szívja be a könnyűzene világának legjavát, s találja meg saját hangját, amelyet legjobb barátja és egyben plátói szerelme, Bernie Taupin (Jamie Bell) dalszövegeit feldolgozva tud a nagyközönség felé tolmácsolni. Úgy egészítik ki egymást, mint a madarak világában a harsány tollazatú hím és a környezetébe olvadó, egyszerű tojó. Ez a barátság és szakmai kapcsolat még azután is elkíséri, miután megvalósítja a nagybetűs amerikai álmot, és olyan elképesztő hírnévre tesz szert, amely csak néhány előadónak adatik meg. Egyre őrültebb jelmezekbe bújik, s ezek alatt szép lassan felőrlődik valódi személyisége, végérvényesen átadja magát az önpusztító életmódnak. Itt olyan filmek ugrottak be, mint a Boogie Nights vagy a Wall Street farkasa. Gyönyörűen vanbemutatva, hogy míg a sztárok telibe kapják a mindent elsöprő hírnévvel járó hisztériát és nyomást, ezáltal magányra és pusztulásra lesznek kárhoztatva, addig a háttérben hányan fölözik le a profitot mindebből. Ahogy halad előre a történet, az egyre extravagánsabb jelmezek egyre nagyobb segélykiáltásokká válnak, a tükörből pedig az örökké élénken cikázó tekintet helyett már csak két üres gödör bámul vissza…

Hallgasd meg Videodrome kritikáját is: 

Ez a film a remek zenei alapanyag ellenére borzasztóan unalmas lehetett volna, ha két alapvető feltétel nem valósul meg. A feszes és okosan felépített narratíva mindvégig fenntartja az érdeklődést, s ebben kiemelkedő szerepe volt Lee Hall írónak, valamint a már fentebb említett Dexter Fletcher rendezőnek, aki remek érzékkel adagolta a fantáziajeleneteket és a drámai pillanatokat egyaránt. A hangulat Elton lecsúszásával párhuzamosan válik egyre komorabbá, s a kezdeti kissé szomorkás, de mégiscsak feelgood felütés apránként alakul át mély drámába. A másik feltétel pedig a jó casting volt. Itt nem ez történt. Tökéletes casting volt. Amíg a tavalyi Bohém rapszódiában egy ügyes imitációt láthattunk Rami Malek előadásában, addig Taron Egerton valami egészen mást adott hozzá a Rocketmanhez. Élő-lélegző, drámai alakítást, amely történetesen egy popikonról szólt, akivé maximálisan át tudott lényegülni. Hiába nem hasonlít igazán Eltonra, a jelmezek és a gesztusai, mimikája segítségével néha akkora telitalálat volt a megjelenése, hogy azt figyeltem, nem segítettek-e rá véletlenül számítógépes utómunkával az arcára? Ennyire nem hasonlíthat… De mégis. Mindvégig hiteles és mélyen átérezhető a játéka. A mellékszereplők közül érdemes kiemelni a barátját alakító Jamie Bellt, valamint az apját játszó Steven Mackintost. Az anyját megformáló Bryce Dallas Howard játékát a film közepétől kissé elhomályosította, hogy a sminkesek finoman szólva furcsán oldották meg az öregítését. A gyermek Reginald bőrébe bújt Matthew Illesley szintén remek alakítást nyújtott, és hozzá köthető a film egyik legszebb jelenete, ahol egy medence fenekén zongorázik felnőtt énjének. Mindenki nagyszerűen énekelt, a koreográfiák ötletesek, a betétdalok pedig annyira pörgősek vagy éppen érzelemgazdagok, hogyha valaki eddig nem is kedvelte Elton John életművét, akkor a film után garantáltan rá fog keresni, hogy újra meghallgathassa a legjobb dalait. 

A részletes beszámoló is sejteti, hogy sokkal többet kaptam a Rocketmantől, mint azt előzőleg gondoltam. Ha valakit elkap a hangulata, akkor két órán keresztül egy percre sem fogja elereszteni. Érzelmi töltete miatt remekül működik randifilmként, ugyanakkor lélektani drámaként is megállja a helyét, és emiatt úgy érzem, bárkinek jó szívvel tudom ajánlani ezt az alkotást. A musical szerelmeseinek pedig egyenesen kötelező.

Értékelés: 90% 

Bozó Katalin 

 További cikkek, kritikák: 

• Lesz-e sikeresebb zenés film, mint a Bohém Rapszódia? 
• Pavarotti - traileren Ron Howard dokumentumfilmje 
• Aladdin kritika