Ahogyan a varázslók sodródnak a világháború felé.

A Legendás állatok szériájának hajója kissé megfeneklett, amikor 2018-ban a második rész erősen vegyes fogadtatásban részesült, és nyilvánvalóvá vált, hogy bizonyos módosításokra lesz szükség az érdeklődés fenntartásához. Eleve nem egyszerű feladat a Harry Potter-filmek óta a varázslóvilág iránt immár két évtizede elkötelezett rajongóbázisának megfelelni, így aztán epizódról epizódra olyan forgatókönyvvel kell előrukkolniuk a készítőknek, amelyből nyilvánvalóvá válik, hogy az író pontosan érti ezt a miliőt, és otthonosan mozog benne. Első hallásra azt gondolnánk, hogy ki más is lehetne erre alkalmasabb, mint maga az eredeti regények írónője, csakhogy J. K. Rowling, legyen bár képes roppant szórakoztató ifjúsági regények megírására, sajnos ez már kevésbé mondható el, ami a szkriptekkel való munkát illeti. Ennek fényében félő volt, hogy a zavaros második rész után a harmadik is egy nehezen követhető és rosszul súlyozott történetet fog eredményezni. Ezen az sem segített, hogy a forgatási munkálatoknak erőteljesen alávágott a covid, illetve botrányoktól és szereplőváltásoktól sem volt mentes a projekt. A direktori székben azonban az a Harry Potter-veteránnak számító David Yates ült, aki képes volt előnnyé kovácsolni a nehézségeket. 

A Legendás állatok és megfigyelésük cím után logikusan várhatnánk el azt, hogy itt elsősorban a varázslóvilág csodalényeivel fogunk behatóbban megismerkedni. Csakhogy Rowling egészen más mederbe terelte a szériát, egy sötétebb, felnőttesebb tónusú vonulatba ágyazva a történetet, ahol a Harry Potterből megismert neveket és hús-vér szereplőket egy korábbi, nem csupán Angliára, hanem az egész bolygóra kiterjesztett világba helyezte bele. A mágikus bestiáriumból ismert lényeket szükségszerűen meg kell tartania a sztorinak, csakhogy lássuk be, rájuk sokkal kevésbé vagyunk kíváncsiak, mint mondjuk az olyan ikonikus varázslókra, mint például Albus Dumbledore-ra vagy legfőbb ellenségére, Gellert Grindelwaldra. A Dumbledore titkai a kettejük végső elválásáról szól, a mágikus kötelékük elpusztításáról, amely mindezidáig megakadályozta, hogy egymás ellen harcolhassanak. Közös múltjuk során fiatalságuk hevében egymás iránti elsöprő érzéseik mellett meg akarták változtatni az egész világot, ám idővel belátták, hogy másképpen képzelik el az új jövőt. Míg Grindelwald egy sablonosnak nevezhető, a náci ideológiával rokonítható elvrendszer mentén akar leszámolni az emberiség általa hitványnak titulált részével, addig Dumbledore értékrendje egyértelműen az egyetemes emberi erényeken alapul, és a varázserő csupán mellékes kérdés számára. Dumbledore-nak mindig is szívügye volt a muglik (vagy magnixok) sorsa, és izgalmasnak találta, hogy a varázstalanoknak mágia hiányában a kreativitásukra hagyatkozva kellett boldogulniuk. Ennek fényében aztán kijelenthetnénk, hogy ez egy klasszikus harc lesz a jó és a rossz között, csakhogy az írónő beleszőtte a sötét múlttal való szembenézés, a rossz lelkiismeret kérdését is. Dumbledore sosem tudott volna továbblépni, ha küzdelme során nem segítik feldolgozni traumáját varázsló és mugli származású barátai. Ami a színészi teljesítményt illeti, egyáltalán nem lehet rá panaszunk.

Ha létezik tökéletes casting, akkor Göthe Salmander (Eddie Redmayne), Albus Dumbledore (Jude Law) és Jacob Kowalski (Dan Fogler) szerepeiben valóban megtalálták az ideális színészeket. Vita tárgyát képezi, hogy az előző rész címadó karaktere, Gellert Grindelwald varázspálcáját ezúttal nem Johnny Depp, hanem Mads Mikkelsen tartotta, aki nyilatkozatai alapján szándékosan fordult a varázsló egy másféle arca felé. Kétségtelen, hogy ebben jól vizsgázott, csakhogy talán a karaktere egysíkúsága miatt hiányzott belőle az a bizarr plusz töltet, amivel Depp közelítette meg. Ennek ellenére nem volt bántó a váltás, sőt, Law és Mikkelsen kiváló kvalitásai miatt még az érzelmi mélységet is sikerült belevinniük a történetbe. A sötét tónus ellensúlyozásában a mugli Kowalski földhözragadt útkeresése is fontos szerepet játszott, amely kifejezetten jót tett az összképnek. Dan Fogler pedig egyszerre tudott derültséget, romantikát és őszinte rácsodálkozást közvetíteni, amivel ismét csak egyfajta azonosulási ponttá válhatott a nézőközönség számára. Dumbledore-hoz hasonlóan ő is vívódó karakter, aki a film lezárására végleg elköteleződik a varázslóvilág mellett. Természetesen a legendás lények, elsősorban Göthe útitársai (házi kedvencei) is hozzátesznek valamennyit a feszült légkör oldásához, valamint kapunk egy szórakoztató kalandjelenetet is, amelyben egy seregnyi skorpiószerű lénnyel (és egy óriásival) kell hőseinknek zöld ágra vergődiük. És ez az a pont, ahol szükségessé válik a film korhatár-besorolásának megkérdőjelezése. Az itt-ott feltűnő, bájos, már-már infantilis humor sajnos vajmi kevéssé indokolja a 12-es karikát (van olyan ország, ahol 11-es), ugyanis a fenti jelenet horrorelemeket is tartalmaz, valamint egy, a cselekményben fontos szerepet betöltő másik varázslény tragikus sorsa is kellőképpen felkavaró ahhoz, hogy inkább a 16-os korosztály felé billenjen a mérleg. 

A film látványvilága az eddig megszokott színvonalat hozza. A díszletek kidolgozottak és igényesek, és talán már kevésbé steril a környezet, mint az első részben. A varázspárbajok ötletesek, jó a tempójuk és szórakoztatóak, a világ pedig újabb lépéseket tett az univerzum bővítése felé (az amerikai helyszínek mellett Európában és Ázsiában is játszódik). A zene továbbra sem tolakodó, szépen simul a látványhoz, ahol kell, grandiózus, máshol visszafogottan érzelmes. James Newton Howard ezúttal is remekül teljesített. A Dumbledore titkai tehát egy hányattatott sorsú, közel sem hibátlan alkotás. Kár is lenne ráhúzni a „korrekt iparos munka” kifejezést, amit a mai blockbustereknél olyan könnyedén puffogtatunk. Megvannak a maga gyermekbetegségei, és az sem kétséges, hogy a teljes szérián végig fog húzódni a kétarcúság, az identitászavar. Csakhogy olyan ütőkártyával rendelkezik, amellyel talán csak nagyon kevés ekkora kaliberű mai film: ez pedig a lelkesedés. Jól látszik, mennyire a szívén viseli az írónő e világ sorsát, a rendező a stáb konzekvens munkáját, a színészek pedig a karaktereik dinamikáját. És ahol ekkora lélek lakozik egy projektben, ott a kisebb-nagyobb szkriptbeli hibák könnyedén megbocsáthatóak.

Értékelés: 70 %

Bozó Katalin