Meghalni mások büszkeségéért

Megtörtént esetekről egyszerre nehéz, kockázatos és felelősségteljes feladat filmet készíteni, kiváltképpen akkor, ha azok tragikusak, ráadásul még viszonylag élénken is élnek a köztudatban. A Kursk orosz atom-tengeralattjáró 2000-ben bekövetkezett katasztrófája pontosan ilyen alapanyag, így kijelenthető, hogy Thomas Vinterberg elég kemény fába vágta fejszéjét. A dán rendezőt ezidáig főképp drámáiról ismerhette a közönség, nevéhez fűződik többek között a Távol a világ zajától és A vadászat is. Eddigi életműve alapján talán furcsának tűnhet, hogy elvállalta ezt a filmet, személye ugyanakkor bizakodásra adott okot a végeredmény minőségét illetően.

A Kursk tragédiája, melynek következtében az épp hadgyakorlatot teljesítő tengeralattjáró teljes, száztizennyolc fős legénysége a Barents-tenger mélyén lelte halálát, az év egyik legnagyobb médiavisszhangot kapott eseménye volt, és nem véletlenül. Az egy meghibásodott torpedó robbanása miatt elsüllyedt jármű tat részében rekedt túlélőket ugyanis a felszínre hozhatták volna, ha az orosz vezetés hajlandó lett volna külföldi segítséget elfogadni, ám mire ezt megtették, már késő volt. A forgatókönyvet a Ryan közlegény megmentését is jegyző Robert Rodat írta, Robert Moore Time To Die: The Untold Story of the Kursk Tragedy című, az tragédiát alapos részletességgel körüljáró könyve alapján. Ennek ellenére, az aki a baleset és az azt követő, események részletekbe menő és teljesen hiteles mozgóképes reprezentációjára számít, azt esetleg csalódás érheti, de ez nem jelenti azt, hogy rossz filmmel lenne dolgunk.

Vinterberg bizonyos pontokon szándékosan eltér a valóságban történtektől, méghozzá azért, hogy a film drámai hatásmechanizmusát megolajozza, erre a legjobb példa az, ahogy a legénység tagjait – akiknek egyébként a neveit is megváltoztatták – bemutatja. Rövid, de érzékletes betekintést nyerünk a baráti összetartással, esküvővel és gyermekáldással tarkított magánéletükbe, vagy láthatjuk, ahogy a kihajózás előtt, de már a fedélzeten partiznak. Ezek a képsorok elérik céljukat, általuk tényleg közelebb érezzük a karaktereket. A film tehát leginkább arról szól, hogyan viselkedik egy csoport válsághelyzetben, egymásra utalva, hogyan képesek megőrizni emberségüket még a szinte biztos halál torkában is, illetve arról, hogy a hozzátartozóik hogyan élik meg mindezt. Emellett persze bemutatásra kerülnek a katonai vezetés ballépései is, középpontban a Max von Sydow által játszott Vladimir Petrenko a rideg valóságot üres propaganda frázisokkal elfedő, médiának adott nyilatkozataival. A svéd színész ezzel életműve egyik legellenszenvesebb karakterét formálja meg. És ha már az alakításoknál tartunk, akkor az elmondható, hogy ha kiemelkedő teljesítményt nem is ettől a filmtől kapunk, a megformált karakterét mindenki hitelesen hozza, legyen szó a hatalmas fémkoporsóban rekedt matrózról, annak hozzátartozójáról, vagy a sorsukról döntő katonai vezetőről.

A rendező módszere, illetve stílusa, mellyel a katasztrófát igyekszik minél emberközelibb módon, egyéni sorsokon keresztül ábrázolni sajnos kétélű fegyverként működik. Egyrészt tényleg könnyen átérezhetővé válik tőle, ami a vásznon folyik, másrészt viszont néha belefut néhány olyan klisébe, melyek láttán/ hallatán, ha csak egy pillanatra is, de olyan érzésünk támad, mintha egy futószalagon gyártott hollywoodi produkciót néznénk. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a film Luc Besson produkciós cége, az EuropaCorp égisze alatt készült, ami élen jár az amerikai mintára készített közönségfilmek gyártásában, szóval a dolog talán nem véletlen.

Érdemes szót ejteni a megkapó képi világról is, mely az Oscar-díjas Anthony Dod Mantle munkáját dicséri. Kissé fakó, hideg képei tökéletes összhangban vannak a szomorú történettel, melyet a film elmesél, és nagyszerű, ahogy a képarány megváltozik, amikor a Kursk lemerül a víz alá, hangsúlyozva a fordulópontot.

Összegzésképpen tehát a Kursk katasztrófafilmként és drámaként egyaránt jól funkcionál, bár a hitelességet az utóbbi szolgálatában itt-ott feláldozza és ez nem minden esetben sül el mindig jól, a lezárás pedig talán kicsit túl didaktikusra sikerült.

Értékelés: 70%

Lakat Barnabás