Megint a "szerelmes beteg tinik".

A történet szerint főhősünk, Stella egy különleges betegségben szenved, amit cisztás fibrózisnak neveznek ezért kénytelen élete nagy részét kórházban tengetni. Itt ismerkedik meg legjobb barátjával, és itt talál rá először a szerelem is. Csakhogy ennek a kórnak van egy nem mindennapi tulajdonsága: a betegek nem mehetnek egymáshoz közelebb 2 méternél, azaz nagyjából 3 lépésnél. Ez pedig bizony elég nagy hátulütő egy szerelmes tini számára. Az elmúlt években észrevehettük, hogy robbantak be ezek a "szerelemes beteg tinik" típusú könyvek a piacra és ezek filmes feldolgozásai. Kezdődött minden a Csillagainkban a hiba sikerével, jöttek is a kvázi másolatok, amik igyekeztek egyet csavarni a formulán. Így jutottunk el az idei adaptációnkig, Rachael Lippincott klónkönyvéből, ahol most mindkét tini ugyanannak a betegségnek az áldozata, és ez a legnagyobb újdonság.

A filmet főleg erős idegeztűeknek ajánlanám, mert azért jócskán tartalmaz megrázó, felkavaró képsorokat. Nem arról van szó, hogy ömlik a vér, hanem mert dermesztő képsorokat tálalnak elénk, a karakterek szenvedéseiről. Ez főleg az utolsó negyedre igaz, ahol egymást túllicitálva érkeznek az egyre durvább jelenetek, mindig sikerül még rápakolni egy lapáttal. Ezen van a fő hangsúly, emelett viszont kapunk természetesen szívetmelengető képsorokat is, a szerelmespárról (sajnos itt becsúszott egy-két közepesen kellemetlen is), a közös kezelésekről, nem teljesen sötét tónusú az alkotás. Jól van adagolva a humor is, meg tud mosolyogtatni az a néhány elszórt poén (meg persze kapunk péniszvicceket is). Mindenesetre főleg a hölgyeknek javaslom, hogy készüljenek zsebkendővel: a vége főcímhez közelítve ugyanis könnyen eltörhet az a bizonyos mécses. Itt igyekszik számunkra némi tanulsággal is szolgálni a film, természetesen a szerelem témakörében, ez a fő mondanivaló, ugyanakkor felületesen érinti a halált és a túlvilágot is, felmerül ezzel kapcsolatban néhány kérdés, de ahogy az várható volt, a nagy megfejtés, a konklúzió ebben az esetben elmarad.

A zenei aláfestés egész kellemes, bár nem mondanám, hogy a filmtörténelem legjobban összeválogatott soundtrackjével van dolgunk. Egy-két számot lehetett volna kukázni, de azért többnyire hangulatosra sikerült a választék. Én néhány percet lecsíptem volna a játékidőből: 116 perces lett a mű, ebből 10-15 perc mínusz sokat jelentene, még feszesebbé tenné a cselekményt, amit így sem neveznék azért annyira lassúnak.

A színészekkel nem volt probléma. Többségük sorozatos arc, többnyire a Disney Channel különböző szériáiban kaptak szerepet. A főszereplőnk Haley Lu Richardson, pedig még elég tapasztalatlan, de a rendkívül színes karaktere, egy kissé kettyós, OCD-s, rendmániás csajszi, aki nagyon vágja a szlenget, nyomja a YouTube-ra a videókat, liveokat, próbál pozitívan állni mindenhez és mindenkihez. Egy olyan ember aki abszolút jobb sorsot érdemelne. Remekül eltalált szerep, nem tudok rosszat mondani rá. Cole Sprouse, tipikusan rosszfiúból vedlik szerethetővé. Sokkal érdekesebb Moises Arias, Róla még nem sok szó esett, ő a főhős legjobb barátja, aki nem mellesleg meleg. Igen, behoztak egy ilyen szálat is, de hogy őszinte legyek egyáltalán nem volt zavaró. Egy teljesen normális meleg karakter lett, vagyis majdnem, mert azt azért csak nem tudták elengedni hogy neki kell a vicceket szállítania. De olyan értelemben hogy nem az extravagáns külsejében és viselkedésében nyilvánul meg a nemi identitása példásan lett alkalmazva. Az egyik legjobb karakter volt és a színész is jól, kellő beleéléssel hozta a szerepét.

A Két lépés távolság legnagyobb hibája, hogy túlontúl ismert elemekből táplálkozik és nincsenek nagy érdemi újítások. Akik kedvelik az ilyen típusú filmeket, ezt is szeretni fogják, de erősen benne van az "ezt már láttuk" faktor. A kérdés már csak az, vajon hány rókabőrt lehet még lehúzni egy ilyen sztoriról? Vajon jövőre is kapunk egy hasonló alkotást? Nektek mi a véleményetek ezekről a "szerelmes beteg tinik" típusú könyvekről/könyvadaptációkról? Írjátok meg kommentben!

Értékelés: 65%

Molnár Levente