Szavannai nosztalgiavasút
Az utóbbi évtizedben a Disney futószalagjáról megállás nélkül potyognak le a számítógépes animációval újrakreált régi klasszikusok. Várható volt tehát, hogy hamarosan sorra fog kerülni a sokak által (nem alaptalanul) piedesztálra emelt, 1994-ben bemutatott, afrikai környezetben játszódó Hamlet-adaptáció, Az oroszlánkirály is. Az akkoriban váratlanul berobbant és elsöprő sikert arató mozi több fronton is kiválóan helytállt; gondolok itt elsősorban a zeneszerző, Hans Zimmer lenyűgöző munkájára, a remek betétdalokra (bár erről később lesz még szó), az érzelemgazdag szinkronra, a frappáns forgatókönyvre, az emlékezetes plánokra… És akkor a magas szórakoztatási faktort még nem is említettük. Nem csoda, ha a magamfajta kisiskolások úgy elámultak tőle a moziban, hogy még hónapokkal később is Szimbákat meg Nalákat rajzoltak mindenféle felületekre. De vajon mit sikerült összehozni huszonöt évvel később? A rendezés jogát a 2016-os A dzsungel könyve nagy sikere után ismét Jon Favreau kapta, a korábbi szinkronok közül James Earl Jones maradt meg, emellett a zenei szekcióban is találkozhatunk régi nevekkel. Mindezek ellenére baljós előjelek árnyékolták be Az oroszlánkirály hazai premierjének napját (július 18.). Csupa elmarasztaló kritikát lehetett olvasni az online tér végtelen sztrádáin, így aztán, mikor egy erős kávé után felöltöttem mindenre elszánt arckifejezésemet és elfoglaltam helyemet a teremben, valami ilyesmi járhatott a fejemben: „essünk túl rajta”. Talán a szinte negatív tartományban lévő elvárásom okozhatta, hogy mikor a nem túl rövid két óra elteltével távoztam a moziból, egy „jól van, Pistike, ügyes voltál” hangulat kerített hatalmába, s lelkiismeretes tanár lévén, az ilyen diákot szívügyemnek tekintem megvédeni az elmarasztaló felhangoktól. Kerestem hát két olyan tényezőt, ami igenis jobban tetszett, mint az eredeti változatban.
1. A királydrámának jól áll a korhatár
A homlokom tetejére szaladt fel a szemöldököm, mikor megláttam a 12-es karikát. Arra gondoltam, ha ezt a sztorit valóban snittről snittre másolták le, akkor elég lett volna egy 6-os is, nem? Hát nem, ugyanis ezek a szereplők már nem színpadiasan emberi gesztusokkal kommunikáló, rajzolt figurák, hanem a hús-vér állatok képzetét szinte tökéletesen megjelenítő karakterek, akiknél az antilopevés vagy egy erőteljes üvöltés sokkal valószerűbb, ezáltal átélhetőbb is, mint a korábbi változatban. A teremben ülő gyerekek közül többen megijedtek (konkrétan volt egy 7-8 éves kisfiú, aki tízpercenként kikérezkedett). Ha vihar tombolt, ha tűzött a nap a sivatag felett, az mind-mind nyomatékot adott a cselekmény sötét fordulatainak. A fotorealisztikus ábrázolásmód tehát ebből a szempontból jól működött, azonban komoly hátrányt jelentett, amikor a karakterek kinyitották a szájukat. Legalább negyedórámba tellett, mire már nem éreztem idegen testnek a párbeszédeiket a jelenetek során. Ha mondjuk egy narrátor mesélte volna el a történetet, mint ahogy tette azt Whoopi Goldberg a Szurikáták udvarháza című természetfilmben, akkor valami egészen frisset és érdekeset is kaphattunk volna.
2. Végre-valahára értettem a betétdalokat!
No, nem a szövegek mély mondanivalójára gondolok itt – az eredeti verzióban sokszor kvázi nem értettem, mit énekelnek a szereplők. Mivel ezt is, azt is szinkronosan láttam, így csupán a magyar előadókról tudok beszélni, ők viszont kimondottan szépen, jól érthetően adták elő a korábbi dalokat. Míg a régi kölyök Szimba hangjától mindig is falra másztam, addig itt aranyosan énekelt a kisfiú. Nala szinkronja úgy túlcifrázta a szólóját, mintha az X-Faktor döntőjébe csöppentünk volna bele, de hamar kiderült, hogy ez bizony annak tudható be, hogy az eredetei betétdalt az aranytorkú Beyoncé követte el. Persze a tudás nem mindig tesz boldoggá. A „rosszon győz a jó” és „a legjobb srác bezúg” sorok mondhatni felérnek egy anyanyelvünk elleni bűncselekménnyel, és bizony előfordult, hogy azt kívántam, bárcsak sose értettem volna meg az adott szöveget. Ezt bezzeg kicenzúrázták: „hogy szakadna rá...”. Érthetetlen.
Ha belegondolunk, ez a két pozitívum bizony elég soványka, és nem igazán indokolja meg az új verzió létrejöttét, a nyilvánvaló okot leszámítva. Igen, már megint a pénz. Ha Disney, akkor általában a pénz. Hiába a jól csengő nevek hada a mikrofon mögött (James Earl Jones, Chiwetel Ejiofor, Donald Glover, Seth Rogen stb.), ha a végeredmény messze elmarad az elvárásoktól, és nem igazán tudja kiszolgálni a célközönségét, akik ebben az esetben a fiatal harmincasok és a 8-12 éves gyerekek. Kizárt dolognak tartom, hogy anyagilag bukás legyen, de pontosan tudjuk, hogy még az sem lassítaná le a hasonszőrűek sorozatgyártásának tempóját. És mindezek ellenére mégis azt kell mondanom, hogy (talán egyedül ebben az univerzumban) jól elvoltam vele, a zenei betétek visszahozták a nosztalgiafaktort, és bár szívesebben gyomroztam volna meg az újszülött Szimbát, mintsem hogy végighallgassam a sületlenségeit, utólag visszagondolva a filmre: nem bántam meg, hogy rászántam egy mozijegy árát.
Értékelés: 60%
Bozó Katalin
További érdekességek, kritikák:
Comments powered by CComment