Újra elővettük a klasszikust egy kis elemzésre.

Vannak filmek, amelyek pontosan az ember érzelmeiről, kilátástalanságáról vagy magányáról szólnak. És van egy film, ami mindegyikről mesél egy kicsit, egyetlen ember szűrőjén keresztül. Van egy film, ami úgy meséli el egy harcos klub megszületését, hogy tulajdonképpen görbe tükröt állít vele az emberi befolyásolhatóságának, ösztönös agressziójának. Ez a film az 1999-es Fight Club, mely azóta is meghatározza a filmezés művészetét, és azóta is hivatkozási pont, még az olyan filmek esetében is mint a Fekete hattyú. De mi miatt jó, sőt, zseniális film a Harcosok klubja? Nos azért, mert David Fincher mozija pont úgy megtéveszti az embert az alkotás címével, mint ahogyan azt a Narrátor is teszi a nézővel. És a néző vágyik rá, sóvárog, azért, hogy a filmkészítés bármely eszközével becsapják őt, átverjék, és a végén olyan csattanó érje, amire ő maga nem is gondolt volna, pedig logikus.

A film címe: Harcosok klubja. Ettől függetlenül, határozottan merem állítani, hogy ebben a filmben pontosan a harcosok klubja az, ami a legkevésbé érdekes. Mert nem a harcosok klubjáról szól. Hanem egy emberről, aki hamar az insomnia, a skizofrénia áldozatává válik, és bár egyetlen szó erejéig sem hangzik el senki szájából, de a Narrátor olyan magányos, mint egyetlen árva rózsaszál a csúnya, gazos erdő közepén. Ez az, amit bemutat a Fight Club, csakhogy míg az álmatlanság által gyötört lelkét ismerjük, az, hogy szenved a skizofréniával is az egészen a film végéig rejtve marad előttünk. A Brad Pitt által alakított Tyler habár a film jónéhány pontján gyanúsan viselkedik, az, hogy csupán a Narrátor másik személyiségének kivetülése, az a végső pont, amikor érezzük, hogy a Narrátornak nincs senkije. Egyedül van ő maga, no meg persze ott van vele az a megannyi bűncselekmény, amit tudat alatt vitt véghez, vagy vitetett véghez. Ezen a ponton pedig az is nyilvánvalóvá válik, hogy a Harcosok klubja habár nem a film lényeges pontja, mégis akadályokat gördít a Narrátor elé, amikor ráeszmél ki is ő valójában, és helyesen szeretne cselekedni.

A klub első szabálya: Senkinek egy szót sem a klubról. – erre persze ráerősít a második szabály, ám mégis megannyi ember, megannyi nagyvárosban tudomást szerez a klubról, és egyre többen csatlakoznak, akkor is, ha tudják jól, hogy nem biztos, hogy élve távoznak. A narrátor, vagyis Tyler olyan befolyással volt az egyszerű emberekre a klubbal kapcsolatban, hogy azok vakon követték őt, és gyakorlatilag egy szekta alakult ki körülöttük, vagy inkább egy bűnszervezet. Az emberek ugyanis a hétköznapi stresszt úgy kívánták levezetni, ahogyan arra rávilágított maga Tyler is.

„Már hétfő délelőtt a szombat estét vártam” – hangzik a mondat a Narrátor szájából, aki utálja a munkáját, és csak az a bizonyos szombat este tudja levezetni azt sok felgyülemlett stresszt, aminek motorja a főnöke, vagy éppen élete kilátástalansága.

„A történelem zabigyerekei vagyunk. Nincs se célunk, se helyünk. Nincs világháborúnk, se válságunk. A mi háborúnk szellemi háború. A mi válságunk az életünk.”

Tyler pontosan így ad értelmet, célt, azoknak az embereknek, akik követik őt, akik nem elégedettek az életükkel, mert utálják a főnöküket, mert here rákban szenvednek, mert nem sikerült valóra váltaniuk az álmukat, és legfőképpen azért, mert a klubban szabadjára engedhetik az állatias énjüket, embertelen ösztöneik tömkelegét. Tyler pedig ezeket a kilátástalan helyzetben lévő embereket használja fel tulajdonképpen arra, hogy lerombolja a komplett pénzügyi rendszert, mert szerinte csak is úgy lehet megmenteni a társadalmat, hogy ha azt leromboljuk, majd az alapoktól építjük újra.

Ha mindezen túl a Harcosok klubjának negatív pontjait kéne keresnem – kutatnom, akkor először mindenképpen a speciális effektek jutnak eszembe. A remek rendezés és nagyszerű operatőri munka után, sajnos tényleg csalódást keltő az FX, továbbá a film talán hosszabb is a kelleténél. Hiszen a karakterekkel épp elég időt töltünk, a klub felépülése, és annak célja is hamar tisztán látható, tehát egy 10-15 percet akár még leoperálhattak volna, mert ez a 140 perc talán egy kicsit hosszú lett, és nem csak IMDb mércével hosszú, de annak is érződik néha. Ezt azonban feledteti velünk Edward Norton és Brad Pitt parádés játéka, a fantasztikus történet, és a mondanivalók sokasága, amik nem vesznek el csak úgy két véres párbaj közepette, hanem napokig elgondolkodtatnak. Még belegondolni a kérdésbe is szörnyű érzés, hogy: Mi lenne, ha a lakótársam nem is létezne?

Ezentúl viszont sokkal fontosabb gondolatokat ébreszt az, hogy nekünk is van egy állatias énünk, és egy civilizált. És bizony, ha nem vigyázunk, előbbi könnyűszerrel győzelmet arathat felettünk.

Kristóf József