Ha ŐRÜLETesen nem is jó, de legalább rendben van.

A Marvel moziverzum alapjait és úgy egészét is nézve a Doctor Strange egyfajta titkos kis kedvenc lett számomra az évek során, Scott Derrickson 2016-os rendezésében az egyik legjobb eredettörténetet álmodta vászonra Kevin Feige és társulata, amelyet a mai napig szívesen újra nézek, a látványvilága az egyik leggrandiózusabb a Marvel univerzumon belül, valamint a fő karakter képében Benedict Cumberbatch szerepeltetése is egyértelműen tökéletes választásnak bizonyult. Adott is volt a lehetőség egy szintén kiváló folytatásra, amelyet az elmúlt években csak nem szándékoztak gyorsan tető alá hozni, az időhúzás minden formája napvilágot látott különféle filmes oldalak hasábjain, időközben a lejáró szerződések következtében lekellett zárni néhány Marvel karakter történetszálát (Busszúállók filmek), amelyet követően Scott Derricksont csak kiválasztották arra hogy vezényelje le a második felvonást is, viszont ő ezt másképp gondolta és még a tervezési fázisban gyorsan távozott is a rendezői székből a már jól bejáratott kreatív nézeteltérésekre hivatkozva, hogy aztán még a Covid is jól megvariálja a forgatások körüli hercehurcát. Végül a veterán horroros Sam Raimi (Gonosz halottak trilógia) rendezői székbe ültetésével vélhetőleg sikerült minden kezdeti nehézséget elhárítani, amelyet követően csak megérkezett a hazai mozikba is a folytatás. Ki is mondható, hogy számomra a Doctor Strange második része volt a leginkább várt Marvel mozi a bosszúállók második és harmadik fejezte óta és hogy a végeredmény milyen is lett valójában azt a lenti spoilermentes kritikából megtudhatjátok.

Doctor Strange közvetlenül pókemberes kalandozásai után vesszük fel a fonalat, a multiverzum finoman szólva is kiváló „alapanyagként” szolgál Strange számára hogy újabb és újabb elképesztő kalandokba keveredjen, ezt meglovagolva folytonos rémálmok kínozzák főhősünket egy másik univerzumban tevékenykedő képmása kalandozásairól és ha ez nem lenne elegendő még a lelkiismeretfurdalás is ott lebeg a szeme előtt amiért végleg elszalasztotta élete szerelmével, Christine Palmer-el (Rachel McAdams) való kapcsolatuk kiteljesedését. Mivel a szerelmi élete romokban hever adja is magát egy újabb kaland, amelybe furcsa körülmények között még egy univerzumokon keresztül teleportálni képes tinilány, America Chavez (Xochitl Gomez) is belekeveredik. Mint tudjuk az idő és az univerzumokkal való babrálás egyenes következménye egy esetleges teljes káosz és világvége ezért Strange a mágiában szintén jártas Wanda Maxinoff (Elizabeth Olsen) segítségét kéri, aki azóta már skarlát boszorkányi képességeit is erősen kamatoztatja így a következmények hamarosan egy univerzumokon átívelő őrült kalandozásokban eszkalálódnak.

Ha már Scott Derrickson mindenképp menni akart (vagy kényszerült) Sam Raimi feltétlenül illett ehhez az alapanyaghoz, filmográfiája kiválóan prezentálja, hogy milyen otthonosan mozog a fantázia és a horror világában, Tim Burton valamint Peter Jackson korai munkássága mellett máig az egyik legerősebb vizualitással megáldott rendező, filmjeiben az abszurd, már-már szatírába hajló jelenetek kiválóan elegyednek a horror műfaji elemeivel, mindezeket ugyan valamelyest hátra kényszerült hagyni  a Tobey Maguire féle Pókember trilógiában, viszont a Doctor Strange az őrület multiverzumában esetében újból elemében lehetett. Az a fajta alkotói szabadság, amelyet itt Kevin Feige lehetővé tett Raimi számára kiváltképp ritka döntésnek számít a Marvel univerzumon belül, ahol, mint tudjuk többnyire könnyen irányítható kezdő filmesek vagy épp az indie filmek világát favorizáló, művészlelkű rendezők kapnak több lehetőséget némi akciózásra. Félreértés ne essék, a Marvel nem döntött úgy, hogy ideje első, képregényfilmnek álcázott horrorfilmjét elkészítenie, viszont jó néhány dolgot ezúttal valóban a rendezőjükre bíztak, Sam Raimi pedig jött és az átlagosnál némileg beválalósabb történetszálat, valamint ezzel járó látványelemeket kicsit feltúrbozta de mondhatjuk másképp is, a saját szájízére formálta. Kapunk itt a szénné égett áldozatoktól kezdve lelkeket megszálló démonokat, premierplánban kitekert nyakakat, beszélő, félig már lebomlott halottakat, ijesztő mozdulatokkal operáló boszorkányokat, illetve horrorfilmekbe illő jump scare szekvenciákat. Ha valaki már látott legalább egy horrorfilmet Sam Raimi istápolásában, az tudhatja, hogy az ehhez hasonló mozzanatokat még speciális kameramozgásokkal is megspékeli az úriember, csakhogy tényleg valami egyedi vizualitással megálmodott jelenetet láthassunk. Mind-mind olyan alapanyag, amelyet még nem igazán láthattunk ebben a képregény univerzumban és őszintén szólva eszeveszettül jól áll ennek a filmnek, hogy ha nincs is lehetősége kilépni a saját, Kevin Feige által hűen őrzött árnyékából, de mégis merészel némileg ismeretlen vizekre evezni, ez pedig mindenképp becsülendő.

A fentieket tovább gondolva viszont az is elmondható, hogy a film további aspektusait megvizsgálva mégsem történt itt semmilyen forradalmi megújulás, továbbra is megkapjuk a már jól bejáratott, 10 percenként két akciójelent közé beékelődött, még csak oda sem illő vicces beszólásokat, továbbá a történet éppúgy lineárisnak hat (menjünk A-ból B-be és csináljuk A-t vagy B-t) és két mondatban össze is foglalható, mint a korábbi filmek esetében, viszont ez utóbbit egy, immár lassan 30 filmet felölelő filmes univerzumtól nem igazán szabad felróni hibaként. Az viszont bizonyos, hogy a későbbiekben az itt felvezetett multiverzum lehetőségek tárházát tartogatja, habár érezhetően ezzel még nem igazán tudnak mit kezdeni az alkotók, egy-két valóban látványos jelenetet leszámítva jelen esetben csak a puhatolózási fázist láthatjuk, ugyanakkor abban biztosak lehetünk, hogy Feige csapata épp azon munkálkodik hová lehetne ezt még tovább fokozni, talán a teljes megújulás irányát érdemes lenne célba venniük.

Értékelés: 70%

Keresztesi József