Erdőmélyi borzongás

Március 14-től tekinthető meg a mozikban Szász Attila negyedik játékfilmje, az Apró mesék, amely sok tekintetben emeli a tétet a rendező korábbi munkáihoz képest. Ezúttal a Magyar Nemzeti Filmalap támogatásával dolgozhatott, ami a jelentősen megnövekedett büdzsé miatt egyrészt nagyobb mozgásteret engedett az alkotói folyamatok kivitelezésében, másrészt pedig a korábbiakhoz képest jóval grandiózusabb látványvilágot tudott teremteni stábjával. A budapesti, vidéki és szlovákiai forgatási helyszínek, díszletek és más látványelemek egytől egyig igényesek és aprólékosan kidolgozottak, a digitális utómunkával elkészített, a II. világháborúban lebombázott budapesti panoráma pedig egész egyszerűen hátborzongató. A hangulatot a ’30-as, ’40-es évek magyar noirjait idéző és az archív felvételek beemelésével készült bevezető alapozza meg. De vajon milyen tartalommal tudták megtölteni a szép külcsínt?

Köbli Norbert forgatókönyvíró már sokadszorra mutatta meg, hogy a magyar történelem egyáltalán nem csupán papírízű eseményláncolatként fogható fel, hanem egy olyan, történetmesélés szempontjából kiaknázatlan aranybánya, ahol a fantázia és a múltunk kéz a kézben járhatnak. A Szász Attila rendezővel közösen jegyzett filmjeikkel (A berni követ, Félvilág, Örök tél) egyre komolyabb érzelmi hullámvasútra invitálják meg nézőiket. Karaktereik hidat képeznek egy rég letűnt, ideológiáktól terhelt világ és a mai kor sokszor céltalanul és felelőtlenül élő társadalma között. A századforduló első évtizedeiben született emberek hosszú éveken át élték meg a poklok poklát, ahol emberségük és kitartásuk a végletekig megmérettetett. A félelem évtizedei voltak ezek, amelyben ki-ki a maga erejéből boldogult. Veszteségeik mai szemmel nézve szinte elképzelhetetlenek; nem akadt olyan ember, aki ne veszítette volna el legalább egy családtagját, s ne élt volna át valamilyen mély traumát. Főhősünk, Hankó Balázs (Szabó Kimmel Tamás) egy fiatal dezertőr, aki a háború alatt fogságba kerül, majd Magyarországra hazaszökve szélhámossággal próbája fenntartani magát. Az újsághirdetéseket feladó, eltűnt családtagok után kutató, kétségbeesett emberek jóhiszeműségét használja ki. Felkeresi őket, s mindig ugyanazt a mesét adja elő: a keresett személy megmentette az életét, majd egy árva csecsemőt is megpróbált biztonságba juttatni, s Balázs ekkor látta őt utoljára. Hazugságot vagy épp reményt nyújt az eltűntek szerettei számára – ez nézőpont kérdése, de a hála szinte sosem marad el. Egyszer azonban lebukik, és hanyatt-homlok menekülnie kell a fővárosból. Az útja egy erdőbe vezet, ahol találkozik egy, a háborúban szintén eltűnt vadász feleségével és kisfiával. Balázs nem szökik tovább, hanem ott marad az erdei házban, mintegy pótolván a családfőt. Egészen addig, amíg a halottnak hitt férfi be nem toppan az ajtón…

Nehéz és talán kár is lenne egyetlen műfajba besorolni ezt az alkotást, ugyanis magában hordozza mind a történelmi dráma, mind pedig a romantikus filmek, a noir, de elsősorban a thriller stílusjegyeit is. Én utóbbit éreztem a leghangsúlyosabbnak, ugyanis a feszültség néhol már-már a néző tűréshatárát feszegeti, amivel a rendező saját bevallása szerint is egyértelműen a suspense királyát, Alfred Hitchcockot idézi meg. Sokszínűsége ellenére mégsem veszíti el identitását a film, mert képes egyfajta hidat képezni a fent említett műfajok stílusjegyei között. A többségében igen erős dialógusok (gondoljunk csak a vadász első, otthon töltött estéjére vagy a bírósági kihallgatásra) egy pillanatra sem engedik lankadni figyelmünket, néhol pedig éppen a csöndet érezzük ólomsúlyként ránk nehezedni. Egészen a tetőpontig sohasem tudhatjuk biztosan, hányadán állunk a karakterekkel, így sorsuk további taglalása felesleges, ráadásul nagy mértékben csökkentené a mű élvezeti értékét. A három legfontosabb szereplő súlypontozása is kellőképp kidolgozott, s bár szívesen néznénk még az asszony, Judit (Kerekes Vica) és férje, Bérces Vince (Molnár Levente) bonyolult kapcsolatát, a fókusz végig a főhősön, Balázson marad, akinek személyiségfejlődése a traumatizált, folyton sodródó csalóból az áldozatkész, utolsó leheletéig küzdő férfiig szép ívet bejárva jelenik meg. Szabó Kimmel Tamás jó választás volt erre a többdimenziós és alapvetően jól azonosulható karakterrel, s a rengeteg közelinek hála, arcának minden rezdülésével képes mesélni nekünk.

A fényképezés kifejezetten igényes, rengeteget hozzátesz a történetmeséléshez, vagy épp a helyzet komolyságát oldja fel egy-egy ügyes beállítással (a megcsalt férj például pont a szarvasagancsok elé áll be). Az időjárás teremtette körülmények is jól illeszkednek az egyes dramaturgiai elemekhez (a villám egy pillanatra megvilágítja a nő combját, a tejfehér köd a hómező felett álomszerűvé teszi Balázs „meséjét”). Korábban hiányoltam Szász Attila rendezéseiben a megfelelő zenei aláfestést, s míg az Örök télben néhány alkalommal felcsendült egy-egy emlékezetesebb taktus, itt már érezhetően komoly húzóerőt jelent hangulatteremtés szempontjából a nagyzenekari kíséret.

Jót tett tehát a rendező-forgatókönyvíró párosnak a televíziós környezetből való kilépés, bár már korábban is minden alkalommal megpróbálták kihozni a maximumot a műfaj adta keretekből. Sokszor merült fel bennem, hogy ezt vagy azt a momentumot már láttam valahol, de összességében mégis képes volt újító erejű és friss maradni az alkotás. Aki szeretne egy igazán feszült, mélyen megrázó emberi sorsokat bemutató történetet látni, ráadásul sajátosan magyar környezetben, az semmiképp ne hagyja ki az Apró meséket.

Értékelés: 80%

Bozó Katalin